1986

A heavy metal megállíthatatlan fejlődése tovább haladt ebben az évben is, mégpedig öles léptekkel. Az Iron Maiden régóta várt új albumán a "Somewhere In Time"-on, merészebb kísérletezésbe kezdett. Mivel addigi stílusukat az előző munkáikban már a csúcsra pörgették, abban az irányban már nem lehetett tovább haladni. Új lemezükön erősödtek a dallamos motívumok, még inkább előtérbe kerültek a galoppozós ikergitár-témák, és a hangzás rendkívül előremutató, futurisztikus hatású lett. Gitár-szintetizátorokat is használtak az akusztika további színezésére és az epikus futamok felerősítésére, de nem feledkeztek meg néhány kísérletezős progresszív elemet is beleszőni a dalokba, mindemellett a hagyományos Maiden-ízek is azonnal felismerhetőek maradtak. A "Wasted Years" feledhetetlen kezdőtémájával és hatalmas refrénjével vált nagy slágerré, a "Heaven Can Wait", vagy a "Stranger In A Strange Land" magával ragadó hangulatával nyűgözött le mindenkit, de a záró "Alexander The Great" is nagyívűre sikeredett, a monumentális témához illően. A borítón Eddie a jövőben felügyelte a rendet, de mellette a szokásos ezernyi apró rajzrészletben is el lehetett veszni.

A Judas Priest szintén kísérletezésbe fogott "Turbo" című lemezén, ők ugyancsak gitár-szintetizátorokkal "turbózták" fel a hangzást, azonban zenei ötleteléseiket nem fogadta olyan nagy lelkesedés, a régi rajongók diszkósnak, túl könnyednek ítélték meg az új dalokat. Tény, hogy a zenekar extra modern és jóval dallamosabb irányba váltott, azonban maga a lemezanyag most is nagyon jó lett. NWOBHM zenei alapokon, de speed/thrash megszólalással tört utat magának a Manchester-i Blood Money első munkája, a "Red, Raw And Bleeding!". A fergeteges gitár- és dobmunka mellé jól passzol az alapító énekes Danny Foxx különleges orgánuma és profi előadásmódja. Remek bemutatkozás! Ozzy-nak is sikerült néhány józan, vagy kevésbé "kiütött" percében összehoznia egy újabb kiváló lemezt "The Ultimate Sin" címmel. Fogós dallamok és atom riffek érkeztek, a jól bevált Ozzy recept szerint. Korábbi dobosát Tommy Aldridge-t Randy Castillo váltotta, Bob Daisley basszeros helyére pedig Phil Soussan érkezett. A csodálatos lemezborítót Boris Vallejo festette. A Black Sabbath három év csend után próbálkozott új albummal a "Seventh Star"-al, mely eredetileg Tony Iommi szólólemezének indult, azonban a lemeztársaság nyomására mégis Black Sabbath néven kellett kijönnie. A dalokat az ex-Deep Purple vokalista Glen Hughes énekelte fel, és nem igazán rajta múlt, hogy a nagylemez nem lett sikeres.

A Motörhead új korongja is három évet váratott magára, de az alig 11 nap alatt rögzített "Orgasmatron" nagyon sikeres lett, köszönhetően a kiváló zeneanyagnak. A kilenc dübörgő dal közül különösen a címadó vált nagy klasszikussá, komor menetelésével kissé elütött a szokásos "metalba oltott dühödt rock 'n roll" típusú daloktól. Az album remek fogadtatása ellenére Lemmy úgy érezte, hogy a banda stagnálni kezdett, és az új lehetőségek érdekében átköltöztek Los Angeles-be.

Azonban az év egyik legjobb nagylemezét ismét a Metallica készítette el. A "Master Of Puppets" maga volt a thrash mennyország, egy minden ízében kidolgozott és a legkisebb részletig átgondolt mestermű, tökéletes album. Az elképesztő dinamikájú hangzásról ismét Flemming Rasmussen hangmérnök gondoskodott, és teljesen újszerű agyszaggató riffek, no meg briliáns dalszerkezetek képezték a lemezt. A nyitó "Battery" mindent elsöprő thrash zúzdája után a címadó rengeteg témát magába foglaló zsenialitása következett, de a lemez összes dalát fel lehetne sorolni. A "Welcome Home (Sanitarium)" kezdő lírájából kibontakozó poweres téma és a Cliff Burton basszus-zsenijére épülő instrumentális "Orion" külön említést érdemel. A banda a teljes áttörés küszöbén állt, és a "The Ultimate Sin" turnén Ozzy előzenekaraként léptek fel. Ezután az új lemez utolsó daláról elnevezett "Damage, Inc." koncertkörút keretein belül, az Anthrax-el együtt átjöttek Európába. Telt házas koncerteket adtak, azonban szeptember 27-én Svédországban, a zenekart szállító busz megcsúszott a jeges úton és az árokba borult. Az éppen alvó Cliff kirepült az ablakon, a busz pedig rádőlt. A huszonnégy éves basszusgitáros azonnal szörnyethalt. Iszonyú tragédia volt ez, a banda teljesen összeomlott a zenésztárs elvesztése miatt érzett fájdalomtól, és sokak szerint Cliff halálát sose tudták teljesen feldolgozni. Hazatérésük után basszusgitáros keresésbe kezdtek és novemberre lett meg az utód, Jason Newsted-re esett a választásuk a Flotsam And Jetsam nevű bandából, mely ez idő tájt adta ki a bemutatkozó "Doomsday For The Deceiver" albumát, egy igényes thrash alkotást.

A thrash műfaj legmeghatározóbb csúcslemezét ekkor szabadította a világra a Slayer. A "Reign In Blood" egy kevesebb, mint félórás energikus dühkoncentrátum, a nyitó "Angel Of Death" gyors zúzdáján át a záró "Raining Blood" vérzivataros, fenyegető témagyűjteményéig. A hangzóanyag a kritikusok és a rajongók szerint is a műfaj egyik mérföldköve, rendkívüli hatással bírt a kemény zenei irányzatra, a Metallica akkori korongjával együtt a legnagyobb hatású thrash alapmű. Az album nyitódala, az "Angel Of Death" szövege (és a lemezborító) okán viszont elég sok támadás érte őket, és a náci háborús bűnös orvos Josef Mengele rémtetteiről szóló szerzemény miatt, a nagylemez terjesztését az akkori lemezkiadójuk a Columbia Records sem merte felvállalni, ezért a Geffen Records-hoz szerződtek át. A tíz rövid játékidejű, pusztító, hiperagresszív nóta mindegyike maga a kataklizma. Dave Lombardo emberfeletti dobolása és iskolateremtő kétlábdobos offenzívái, a Kerry King/Jeff Hanneman gitárduó csuklógyilkos riffelése és vijjogó szólói, Tom Araya lökéshullámokkal felérő basszusjátéka és rémálomszerű üvöltései, egy közepes méretű napkitörés energiáját is felemésztették volna. A jellegzetes Slayer-es pusztító hangzás és a professzionális előadásmód egy olyan kolosszális művet eredményezett, melyre még évtizedek múlva is előszeretettel hivatkoznak a zúzdakedvelők. A "Reign In Blood" jelentőségét nehéz érzékeltetni, az "Angel Of Death", a "Postmortem", a "Jesus Saves", a "Piece By Piece" és a "Raining Blood", de igazából mindegyik dal egy-egy legenda, egy muzikális kincs. Minőségi pusztítás! Ez az anyag adta meg a végső nagy lökést a kirobbanó thrash forradalomnak.

A Megadeth második albumán, a "Peace Sells... But Who's Buying?"-on mogorva, de rendkívül egyedi riffekre épülő komplex thrasht játszott, Dave Mustaine-nek sikerült a Metallica-ban kidolgozott egyedi riffelési technikáját tökélyre fejlesztenie, a zseniális szólók pedig erre a csúcshangzásra tették fel a koronát. A Possessed, második lemezére átalakította hangzását, de a "Beyond The Gates" így is egy pokoli thrash mű lett. Furcsa, de a kiváló dalok problémája pontosan ez volt, hiányzott belőlük az előző nagylemezen megismert sátáni atmoszféra és vérfagyasztó brutalitás, a nótákból elpárologtak a death metalos fundamentumok, ezeket teljesen elnyomták a thrashes elemek. Ebből kifolyólag a hanganyag elvesztette útmutató egyediségét, így aztán nem sikerült felülmúlnia a debütáló album kiválóságát. A Dark Angel második, "Darkness Descends" című albumán olyan féktelen thrash támadást vezetett elő, amit egyedül csak a Slayer bírt überelni. A Razor a "Malicious Intent" lemezét kicsit elsiette, nem ért fel az előzőhöz, de így is becsületes iparosmunka lett, de a Nasty Savage "Indulgence" hangzóanyaga is kissé összecsapott nívót mutatott a debütanyaghoz képest. Ez utóbbi egyébként nagyon durva és komplex thrash zenét játszott, egy profi pankrátorral ("Nasty" Ronnie Galetti) megacélozva a mikrofonnál. A Destructor bemutatkozó "Maximum Destruction" lemezén szintén agresszív thrasht játszott, a banda vicsorgott rendesen a szegecsek között, a Voivod pedig "Rrröööaaarrr" korongján már egy fokkal befogadhatóbb zenét alkotott, de az így is őrülten keményre sikeredett. Az Anthrax korábbi basszusgitárosa Dan Lilker új bandát hozott össze Nuclear Assault néven, melynek bemutatkozó lemeze a "Game Over" elég invenciózus brutál zenét takart. A Cryptic Slaughter első, "Convicted" lemeze igen gyors és durva thrasht hozott, erőteljes hardcore felhangokkal keverve. Hasonló stílusban fogant a Hirax "Hate, Fear And Power" című második lemeze, aminek nyolc trekkje mindössze tizenhat percet tett ki, de az ultragyors nóták ennyi idő alatt is tornádóként döntöttek romba mindent. Egy Watchtower nevű brigád az "Energetic Disassembly" korongján rendkívül komplex progresszív thrash metalt játszott, a nóták technikás ritmusképletekkel és bonyolult dallamszerkezetekkel lettek ellátva, melyek jól kiemelték a műfaj választékos és kifinomult oldalát, igazolva, hogy ebben a stílusban sokkal többről van szó a puszta zenei agressziónál. San Francisco-ban két elsőrendű demólemezzel jelentkezett az öt lelkes ifjonc által összehozott Vio-Lence csapat, a bemutató anyagokon kegyetlenül zúzós riffekkel és nagyon goromba hangzással szembesült a nagyérdemű, így aztán a csapat következő munkáját felfokozott érdeklődéssel várta a közönség.

Európában is hatalmas thrash láz tombolt, Angliában az Onslaught "The Force" albuma véres intenzitású mű lett, Jase Stallard, Nige Rockett és Paul Mahoney gitárosok a fémes riffelés borzongató hangulatával ijesztgettek, az utóbbi zenész a basszusvonallal rémített, Steve Grice ütős, vadállati dühvel, elszabadult őrültként püfölte a dobokat, Sy Keeler énekes pedig morgó-üvöltő hangjával, meg a démoni magas hangú sikolyaival fenyített. Mesteri vérontás! A szintén brit Hallows Eve a "Death & Insanity" című második sorlemezére nagyot fejlődött, ezen az anyagon inkább a súlyosabb hangzásra összpontosítottak mint a villámgyors előadásmódra. Hollandiában összeállt a Pestilence, és tagjai nagy thrash mészárlásra készülődtek, a svájci illetőségű Messiah egy ultrabrutál lemezt adott ki "Hymn to Abramelin" név alatt, és a belga Cyclone "Brutal Destruction" albumának gyors reszelése is kiemelkedően sikerült, azonban az igazán nagy bandák és lemezek ezúttal is Németországban születtek. A Destruction második, "Eternal Devastation" című lemezén folytatta az előzőn megkezdett utat, de már jelentősen továbbfejlődve, ámulatba ejtő szakszerűséggel, innovatív és átkozottul hatásos riffekkel, és utánozhatatlan gitárhangzással párosítva pusztítottak. A Kreator, "Pleasure To Kill" névre hallgató második sorlemezén olyan féktelen thrash szörnyeteget szabadított ki a palackból, amire Európában senki, vagy csak nagyon kevesen voltak képesek. Az év egyik legkeményebb lemeze a kicsit pontatlan játék ellenére is kimagasló teljesítmény volt, az anyag az előző koronghoz képest technikailag jelentősen előrelépett, sok tempóváltást és ritmustörést, valamint kidolgozott gitárszólókat tartalmazott. Mille Petrozza gitáros-énekes frontember, és a dobos Jürgen "Ventor" Reil gyűlölettől frecsegő hangja szintén emlékezetes maradt a korongról, ami a brigád számára átütő sikert hozott. A címadó "Pleasure to Kill", a "Ripping Corpse", a "Command Of The Blade", vagy a "Death Is Your Savior" gyilkos főriffjeiből sugárzó agresszió frenetikus erejű lett, a dalok intenzitása csak az orosz atomerőművek 120%-os teljesítményével vethető össze (és ugyebár idén pukkant el a Csernobili reaktor is). A világ egyik legjobb thrash metal albuma született meg, oda-vissza lenyűgöző ez a halálos büntetés!

Mögöttük a többiek is lelkesen készítették a thrash lemezeket. A Sodom öt évvel megalakulása után, néhány demón és kislemezen túl, végre kiadta debütáló albumát az "Obsessed By Cruelty"-t, amin nem a precíziós hangszerkezelés és az elsőrendű előadásmód volt a fő szempont, hanem a globális disszonáns hangzás és a finomítatlan, kaotikus megszólalás. Olyanfajta szélsőséges thrash muzsikát akartak csinálni, ami a másodperc tört része alatt öl, és ennek érdekében rengeteg hardcore punk hatást, időnként zűrzavaros dalstruktúrákat és rettenet sebességet vetettek be. Néha úgy tűnt, hogy az egész zene hányaveti módon összeállított/eljátszott, és időnként a harsogó hangzavarba fúló részekben tényleg el lehetett veszni, de ennek ellenére az éledező black és death metal színtér rengeteg ihletet merített belőle. Euronymous, a fejlődésnek indult norvég black metal mozgalom egyik legfontosabb zenekara, a Mayhem alapítója és gitárosa mondta, hogy a korai Destruction és Sodom anyagok a black metal alulértékelt remekművei. (Érdekesség, hogy saját lemezkiadóját, az "Obsessed By Cruelty" korong második dala után nevezte el "Deathlike Silence Productions"-nak.) A hangzásról azért az elmond valamit, hogy az anyagot még abban az évben újravették, mert a kiadó elégedetlen volt a felvétellel. Az első verzió, Tom Angelripper, Witchhunter és Destructor közreműködésével készült, míg a második verzión a gitáros Destructor-t, Assator váltotta. Elképesztő, de valami keverés folytán az első, kevésbé jónak tartott változat került a lemezgyárba, és az jelent meg végül Európában.

Az Angel Dust "Into The Dark Past" bemutatkozó albumán még erőteljes speed metal hatású thrasht adott elő, akárcsak a Tankard a "Zombie Attack" debütanyagon. Náluk a punk hatása is érződött, és vicces, de kőkemény dalaikban már ekkor elkötelezték magukat a sörivás dicsőítése mellett. A Living Death "Back To The Weapons" minialbuma a zenekar leggyorsabb teljesítménye lett, míg a Deathrow nevű formáció "Riders Of Doom" lemezén a jellegzetes teuton thrasht és a dallamos ikergitártémákat keverte. Az Iron Angel "Winds Of War" második sorlemezén korrekt speed metal dalokat hozott, dallamosságban már talán a power metalhoz álltak közelebb, de a hazájában kivívott sikerek ellenére sem tudta folytatni a zenekar, és néhány hónap múlva feloszlottak. Ausztráliában is felütötte fejét az irányzat, a Mortal Sin "Mayhemic Destruction" lemezén Metallica stílusú riffekből összegyúrt zenét nyomatott kiváló minőségben, egyedül talán Mat Maurer csiszolatlan vokálját érhette némi kritika.

A Necronomicon első lemezén még csak kereste az utat, de a Vectom "Rules Of Mistery" korongja viszont már egy szépen körvonalazódó egyedi hangzást, és tettre kész fejlődő bandát mutatott. Ugyanekkor debütált a Frankfurt-i Exumer is, a Mem von Stein énekes-basszusgitáros vezette csapat "Possessed By Fire" címmel jelentette meg első albumát. Az 1980 óta létező és tömérdek demólemezt kiadó Holy Moses is elérkezettnek látta az időt első teljes értékű albuma megjelentetéséhez. Az Aachen-i brigád a thrash műfajban ekkor még egyedülálló módon énekesnővel állt ki, és bizony a metal színtér egyik legelső, hörgős torokhangon előadó művésznője Sabina Classen, brutális hangjával a legtöbb férfikollégát maga mögé utasította. A négytagú zenekarban a gitáros szerepét Sabina férje, Andy Classen vállalta magára. A "Queen Of Siam" speed/thrash debütalbum, néhány hiányosságát leszámítva korrekt zeneműként vált ismertté, ugyan a gitárjátékon volt még mit fejleszteni és Sabina énektechnikája is további csiszolásra szorult, mégis, az újnak ható, extrém teljesítményű, és egy kicsit ellentmondásos anyag kedvező fogadtatásra talált. Az S.D.I. (Satan's Defloration Incorporated) névre hallgató trió, kissé punkos beütésű és rengeteg humorral fűszerezett, de dallamokban sem szűkölködő speed/thrash albumot adott ki "Satans Defloration Incorporated" címmel, amin tizenhárom azonnal ható, energikus riffelésű bulizós dal szerepelt. A crossover thrash műfajban a S.O.D. után a New York-i Cro-Mags hardcore brigád alkotott nagyot, "The Age Of Quarrel" című munkájuk a harag megtestesülése lett, a szívós thrash riffek és jóféle punkos vonulatok acél boxerként öklözték a fejet és a gyomrot, ráadásul a dalszövegekből csak úgy sugárzott a szarkazmus. A zenei összkép csípős hatású és dallamos is volt egyszerre, az agyzsibbasztó egyszerűséggel elővezetett daltémák remek élvezetet nyújtottak.

A black metal nagy öregje a Venom, megkezdte végeláthatatlan koncertlemezeinek kiadását, melyek közül az "Official Bootleg" kevésbé, de az "Eine Kleine Nachtmusik" elég jól sikerült, hűen reprezentálva a banda koncertteljesítményét és hangzását. Ezeken kívül kislemezekből összeállított válogatásalbumot is piacra dobtak "The Singles 80-86" címmel, amin tizenkettő, a nagylemezekről lemaradt klasszikus Venom dal és néhány koncertfelvétel figyelt. New York-ban, a megjelenését misztikumba burkoló Exorcist zenekar is kiadta művét, a "Nightmare Theatre"-t. Senki nem tudta kiket takarnak a művésznevek, bár az album készítése idején a Virgin Steele zenészei is a stúdióban tartózkodtak. Azonban hogy ők készítették volna a lemezt, arra semmilyen bizonyíték nem volt fellelhető. Csak valamivel később vált bizonyossá, hogy a Virgin Steele néhány tagja Exorcist álnév alatt követte el ezt a kiváló hangzóanyagot. A lemez okkult, teátrális elemeket és irdatlan mennyiségű gitárszólót felvonultató, horror intróktól és effektektől hemzsegő dalokból állt, stílusát tekintve egy maximális fordulaton működő speed/thrash alapú, de egyéb zenei hatásokat is magába olvasztó mű lett. Brazíliában két testvér, az Igor és Max Cavalera alapította Sepultura nevű zöldfülű brigád "Morbid Visons" albuma színesítette a legextrémebb művek sorát. A rendkívül durva énekhang és a vékonyan zümmögő gitárok, egy kicsit amatőrnek tűnő, de nagyon sötét lemezt eredményeztek. A dalok pokolian gyorsak és brutálisak voltak, a hangszeres munka is korrekt képet mutatott, de a minőség az maga volt a rettenet. A csapat korlátozott anyagi lehetőségei és a hiányos technikai háttér eredményeképpen a felvétel gyatra színvonalú lett, de a zajos zenei tételekben már akkor megcsillant a tehetség, pedig az idősebb testvér Max, még csak tizenhét, öccse Igor pedig mindössze tizenhat éves volt. Szintén Brazíliában, "Bloody Vengeance" című albumával debütált öt vérmes fiatalból álló csapat, a Vulcano. Könyörtelen stílusuk számtalan korai black/death metal elemet felvonultatott, és a Sepultura-val együtt hatalmas lökést adtak a Dél-Amerikai régió extrém metal mozgalmának beindulásához.

A dán King Diamond is megjelentette első lemezét "Fatal Portrait" címmel, amin a Mercyful Fate hagyományain alapuló, de attól kevésbé komplex zenét szállított zenésztársaival, a legmagasabb szinten. Sötét, félelmetes, misztikus hangulatú heavy metal adja az alaphangzást, erre épül King páratlan éneke és a különleges daltémák, melyeknek ezúttal a sátánista szövegek helyett, a lebilincselő horrortörténetek és bámulatos kísértetsztorik állnak a középpontjában. Külön érdekesség, hogy a "Voices from the Past" című instrumentális nótában King a gitáros szerepét vállalta magára. A szomszédos Svédországban is született egy halhatatlan misztikus remekmű. A Candlemass első, "Epicus Doomicus Metallicus" lemezén egy külön stíluság alapjait fektette le. Ez volt az epikus doom metal, mely a korai Black Sabbath rendkívül lassú és vészjósló gitárriffjein alapult, ezek mellett dinamikaváltásokkal, hirtelen tempóbeli belassulásokkal, különleges szólókkal és gyászos vokállal teremtették meg a ködös és borongós dallamvonulatokat, melyek depresszív, megfoghatatlan és nyomasztó atmoszférában kavarogva váltogatták egymást. A lassan vánszorgó búskomor riffek és a fájdalmas hangú vokál mindenkit maga alá gyűrt, a mestermű hideg szorításából lehetetlen volt menekülni. A "Solitude" és a "Demon's Gate" örök doom himnuszokká váltak.

Németországban a Accept hetedik sorlemeze, a "Russian Roulette" volt az év nagy robbanása. A precíz kidolgozottság, a helyenként epikussá váló momentumok és a kiemelkedően jól sikerült melódiák, a legendás csapat dalfejlesztésének még ambiciózusabb megközelítését tükrözték. Ez a dalcsokor olyan magas nívót mutatott, mintha az egész zeneanyag az Accept "greatest hits" gyűjteménye lenne. De hiába lett jó a lemez, Udo Dirkschneider a teuton hangerőmű elhagyta a bandát, mert neki és csapatának a jövőbeli zenei elképzelései teljesen eltértek egymástól. A zenekar dallamosabb, az amerikai piac igényeit figyelembe vevő irányba akart tovább menni, míg az énekes maradni akart a tradicionális Accept vonalon.

A Grave Digger "War Games" című nagylemeze immáron a harmadik a sorban, ami a sodró lendületű speedes nóták mellett headbangelős riffekkel és fülbemászó refrénekkel aratott, számos egyéb jó ötletet is felmutatva. Ez a lemez még mindig nem hozta meg számukra az áttörést, de a fejlődésük töretlen, minden egyes albumon tovább csiszolják hangzásukat, és a technikai részletek is egyre kidolgozottabbak. A Stormwitch viszont harmadik, "Stronger Than Heaven" lemezére forrott ki igazán. Misztikus hatású és középkori hangulatú stílusukról elnevezték magukat a fekete romantika mestereinek, és ezt erősítve, fellépéseik során a barokk korszakot idéző színpadi ruhákat használtak. Zeneanyaguk stílusa enyhén darkos hangulatú, a Helloween könnyed dallamosságát és a Merciful Fate/King Diamond misztikus dalszövegeit idéző, kicsit a pop/glam metal elemeiből is merítő hagyományos heavy metal volt. Az album "Ravenlord" című szongját több, mint tíz évvel később egy újonc zenekar, a svéd Hammerfall dolgozta fel "Glory To The Brave" debütalbumán. Egy '83 óta Avenger néven tevékenykedő banda ebben az évben hozta ki a "Reign Of Fear" bemutatkozó albumát, aminek megjelenése előtt a Rage nevet vette fel a zenekar. Az énekes-basszusgitáros Peter "Peavy" Wagner és csapata, már ezen az első anyagon érdekes, speed/thrash/power riffelésű gitárjátékot mutatott be, dübörgő dobmunkával és pulzáló basszushanggal, valamint dinamikus énekkel megtámogatva, és ez a különleges hangzás mogorva és kemény dalokban öltött testet. Az év egyik szokatlan munkája és remek bemutatkozása volt ez a nagylemez. A Victory második korongja a "Don't Get Mad... Get Even" a zenekar komoly fejlődését mutatta, Európában és Amerikában is koncerteztek az új anyaggal, és a "The Check's In The Mail" nóta rádiós sikereket ért el a tengerentúlon, és kislemez formájában is megjelent. A Warlock "True As Steel" műve ismét meghozta a kívánt Doro adagot, csak a körítés lett még kidolgozottabb. Ezúttal az agresszív heavy metal alapokat némi glam metal színezettel és erőteljesen felturbózott, lelkesítő kórusrefrénekkel is ellátták. A Gravestone "Creating A Monster" anyaga jelentősen a hard rock irányába tolódott el, és a banda hamarosan fel is szívódott.

A svéd Europe az egyik legnagyobb rockzenei diadalt érte el "The Final Countdown" lemezével, ami nemcsak a rockerek körében lett óriási siker. Több, mint hatmillió példányban kelt el világszerte és huszonöt országban állt a toplisták élére. Címadó dala a korszak meghatározó himnusza, de a "Rock The Night", vagy a lírai hangulatú "Carrie" is toplistás dalok lettek. Az AC/DC egy válogatáslemez-szerű produktummal jött ki "Who Made Who" címmel, melyen az ismert slágerek mellett új dalok is helyet kaptak. A nagylemezt Stephen King horroríró felkérésére dobták össze, a "Maximális túlhajtás" című filmhez. A videoklipekkel megtámogatott anyag fél éven belül platinalemez lett, és évekkel később, csak Amerikában elérte az ötmilliós eladási példányszámot. Alice Cooper többszörös alkoholelvonó kúra után, a mélypont legaljáról jött vissza a keményebb hangzású "Constrictor" lemezzel, amivel megmutatta a fiatal rockzenész generáció számára, hogy egy idősödő shock-rocker is tud, ha akar, és ha bír. Ő is betalálta a toplistákat. A Saxon, "Rock The Natons" albumán tovább haladt a dallamos, slágeres vonalon, metalenciklopédiás szakszóval élve erőteljes "glammifikációt" hajtott végre, és ez a zenébe oltott divatosság amellett hogy új rajongókat hozott, számtalan csalódott és vérig sértett régi Saxon-fan elvesztésében is nagy szerepet játszott. Így nem is csoda, hogy nem akart összejönni nekik az igazi siker.

Amerikában a pop/glam metal mindent leigázott. A Van Halen-nek sikerült megtartania népszerűségét Sammy Hagar énekessel is, sőt! Az Eddie Van Halen házi-stúdiójáról elkeresztelt "5150" című album annyi nagy slágert tartalmazott, hogy azonnal a Billboard 200-as toplistájának első helyére katapultálta magát, és idővel Amerikában hatszoros multi-platina fokozatot ért el (hatmillió eladott példány). A Ratt harmadik, "Dancing Undercover" sorlemeze is a toplistákra került, és egymillió eladott példánnyal büszkélkedhetett. A Bon Jovi, "Slippery When Wet" lemezének elkészítéséhez Desmond Child profi dalszerzőt hívta segítségül, aki már korábban is bombaslágerek garmadáját írta, valamint tizenéves rajongókat kértek fel a készülő zeneanyag "tesztelésére". A gondosan megkomponált dalokból összerakott és jól felépített album nem csupán áttörést, hanem valami frenetikus sikert hozott a zenekar számára, az egész világ Bon Jovi lázban égett. "You Give Love a Bad Name", "Livin' on a Prayer", "Wanted Dead or Alive", néhány kiemelkedő szong a korongról, az utóbbi sok rajongó szemében a Bon Jovi himnusza. A "Slippery When Wet" 8 hétig maradt a Billboard 200 első helyén és tizenkétszeres multi-platina fokozatot ért el. Új trónkövetelőként egy vérbeli glam metal brigád jelent meg, a Poison. "Look What The Cat Dragged In" bemutatkozó lemezük tele volt fogós slágerekkel, fülbemászó és könnyen megjegyezhető refrénekkel, melyeket hatását vizuális megjelenésükkel -feltupírozott hajak, erős sminkek, színes ruhák-, tovább erősítettek, így rövidesen egyik első számú csajozós, bulizós bandává léptek elő. Másik feltörekvőként a Philadelphia-i Cinderella alapozta meg hírnevét dallamos glam metal muzsikájával, a debütáló "Night Songs" album azonnal toplistás siker lett, a Billboard 200-on a harmadik helyig jutott, a "Nobody's Fool" vagy a "Somebody Save Me" nóták pedig a Billboard Hot 100 listáját ostromolták. Debütáló korongjaik révén rövidesen mindkét újonc csapat többmilliós lemezeladásokat tudhatott magáénak. A keresztény Stryper "To Hell With The Devil" sorlemezének "mennyei" dalait kedvezően fogadta a rajongótábor, dallamcentrikus műveik és barátságos dalszövegeik sokakat meghódítottak. A velük homlokegyenest más hozzáállású és fekete báránynak számító W.A.S.P., "Inside The Electric Circus" albumán nem igazán mutatott újat, egyszerűen követték a jól bevált receptet. Ez volt az első korong amin Blackie Lawless énekes-frontember basszusgitárról ritmusgitárra váltott, és talán emiatt, az éles és gyors riffek most nagyobb szerephez jutottak. A saját nóták mellett egy Ray Charles (I Don't Need No Doctor), és egy Uriah Heep feldolgozás (Easy Living) is bekerült a dalcsokorba. A Lizzy Borden "Menace To Socety" című második anyaga talán kicsit haloványabbra sikerült mint az előző, nem is lett túl sikeres. A Savatage megpróbált kommerszebb irányba nyitni "Fight For The Rock" lemezén, rengeteg trendi popzenei klisét halmoztak fel dalaikban, de ezzel épp az ellenkezőjét érték el, a power metal fanatikusok nem fogadták el és hatalmas bukás lett. A Metal Church "The Dark" sorlemezén viszont nagyszerű power metal volt hallható, fejedelmi riffekkel és szólókkal, valamint David Wayne elképesztően profi énekével, ám ők sem tudtak igazán kitörni.

A Queensrÿche "Rage For Order" albumának progresszivitása nem ismert határokat, a kísérletező kedv rengeteg, a metal zenétől idegen elemet is a hangzásba olvasztott, emiatt a csapatot a "techno metal" királyaként kezdték emlegetni (persze a "techno" elnevezés nem az elektronikus tánczenei stílusra, hanem az indusztriális hatásokra utalt). A meghökkentő hangzás mellé azonban igényes hangszerelés és dalszerkezet is társult, és Geoff Tate isteni éneke, valamint a minőségi dalok már egyre több igényes zenehallgatóval ismertették meg a banda nevét. Az albumon bemutatott kreatív előrelépés komoly fordulópontot is jelentett a zenekar életében, hiszen nagyon sokat tettek az egyedi stílus kialakításáért, és ettől a zeneanyagtól számítva műveiket senki máséval nem lehetett összehasonlítani. A lemez legismertebb dalai, az albumnyitó "Walk In The Shadows" és a "Gonna Get Close To You". Ugyanilyen haladó stílusban, de a power metal irányából közelítve, ifjú zenekarként a Florida-i Crimson Glory mutatkozott be. A csapat igényes, névadó debütalbuma gyorsan felkeltette az érdeklődést, ráadásul a zenészek fémmaszkokkal takarták el arcukat, méginkább kiemelve egyediségüket. Ezen a korongon a metal műfaj intelligens, intellektuális, érzékeny oldalát mutatták be, nehéz riffekkel, technikás játékkal, impozáns basszussal, kiváló dobmunkával, fantasy témájú szövegekkel és őrülten magas hangú énekkel, amit az elképesztő hangterjedelemmel és félelmetes vokális teljesítménnyel rendelkező Midnight nevű dalnok prezentált. Minden dal kitűnő lett, de az "Azrael" és a "Valhalla" külön kiemelendő. A Fates Warning is igazi progresszív metal művet alkotott immáron harmadik, "Awaken The Guardians" című sorlemezén. Tökéletes hangzás melyben nemcsak az ének lett remekmű, de nagyszerűek a riffek és a szólók is, kiváló a dobmunka, impozáns a basszus, és zseniálisak a dalszerkezetek. Mindehhez egy egészséges adat kreativitást kevertek, mellyel fenséges akusztikai élmény nyújtottak a nem szokványos metalzenék kedvelőinek. Yngwie Malmsteen a "Trilogy" albumon már új énekessel, Mark Boals-al dolgozott, zenésztársaknak pedig a Johansson testvérpárt kérte fel, a dobokat Anders Johansson, míg a billentyűs hangszereket Jens Johansson kezelte. A zene gyakorlatilag az előző évi "Marching Out" korong egyenes folytatása lett, de a gyilkos gitárjáték ezúttal -az unalmasabb számok miatt- nem igazán tudott kibontakozni, a riffek nem vezettek sehová, és általánosságban nézve a legtöbb nóta túl kiszámítható lett. Sokak szerint a két korábbi lemez jóval erősebb produktumnak számított.

A Manilla Road "The Deluge" albuma több változást is hozott a csapat előző munkáihoz képest. A thrash-befolyásolta irányvonal erősödése jóval keményebb hangzást adott, a dalok mégis rengeteg kellemes és fülbemászó meglepetéssel szolgáltak. A sötét és súlyos részeket epikus szakaszokkal tették könnyedebbé, tökéletesen megkomponált riffekkel és billentyűs-futamokkal fejezve ki a baljós, a vágyakozó, a misztikus és az időnként előforduló gyászos témákat. Kiemelkedő zenemű! A Cirith Ungol a "One Foot In Hell"-en, a doomos vonaltól a tradicionális heavy metal felé tolódott el, sokkal kevesebb, a '70-es éveket idéző ún. vintage elemet építettek be az új dalok hangzásába, ennek megfelelően az egész akusztika a hagyományos heavy stílushoz állt közelebb. A dalok tempója gyorsabb lett, ami nem igazán volt meglepő a thrash metal uralkodásának kiemelkedő évében, függetlenül attól, hogy a doom műfajban ez inkább a kényszer szülte evolúciós lépés volt mint innovációnak minősülő előrehaladás. Szerencsére a Cirith Ungol zenéjének leginkább feltűnő eleme, a vokalista Tim Baker páratlan éneke mit sem változott, előadása ugyanúgy megteremtette a misztikumot mint a korábbi albumokon, de a zenei változtatások miatt a régifajta mágia egy része elveszett. Ennek ellenére az idei album a zenekar munkásságának egyik legjobbja lett. Ebben a pörgős és dallam-orientált időszakban jelentősebb sikert szinte egyik doom banda sem tudott magának elkönyvelni, ez nem a nyomasztó és depresszív, azaz antislágeres zenék korszaka volt. A speed metalt játszó kanadai Exciter is megunta az egyhelyben toporgást, és a kommerszebb irány felé kacsintgatva készítette el az "Unveiling the Wicked" című korongot. A jelentős dallamosodás nem igazán tett jót a hangzásuknak, a jó kis ropogós riffek mellé Twisted Sister-szerű glam metal/hard rock melódiák fészkelték be magukat, így a technikailag fortélyos gitárjáték inkább mutatóssá, "divatossá" vált, és ez a változás sajnos a puszta erő és a kíméletlen düh rovására ment. Persze voltak jobb pillanatok is a lemezen, de ebben az időben ezt a stílust kismillió egyéb banda is játszotta, és egy részük sokkal jobban.

Még az év elején (január 4-én) érkezett a szomorú hír, miszerint kábítószer túladagolásban elhunyt Phil Lynott, a '84-ben feloszlott Thin Lizzy zenekar énekes-basszusgitárosa és alapító tagja. Phil, utolsó éveiben súlyos drog- és alkoholfüggőséggel küzdött, az ezek következményeként fellépő szívelégtelenség és tüdőgyulladás ragadta el a nagyszerű zenészt. 36 éves volt. Nyugodjék békében!

A thrash-cunami meg a glam-áradat átgázolt mindenen, és ismét egy nagyon jó évet zárt a metal történelem.

Értékelés: 
Átlag: 5 (5 szavazat)