Doom Metal

A doom metal, a heavy metal zenei stílus egyik szélsőséges irányzata, amely az 1980-as évek első fele óta a metal zene önálló alműfajának minősül. (A "doom" szóra, talán a magyar "végzet" fordítás a legmegfelelőbb.) Általános zenei jellemzői közé tartozik a rendkívül lassú tempó, a mélyre hangolt erősen torzított gitárhang és a felettébb vaskos, súlyos hangzás. A zene és a dalszövegek hangulatvilága legtöbbször félelmetes, nyomasztóan sötét, rendkívül depresszív és a pusztulás érzésével áthatott. A doom metal mély tónusú hangzása tökéletes a szomorúság és a tragédia érzelemgazdag kifejezésére. (A mély, depresszív hangulatot, az ismertető készítése alatt elhasznált több csomag papír zsebkendő is igazolja!)

Az irányzatot nagy mértékben inspirálták a Black Sabbath korai munkái a doom metal dalok olyan prototípusaival mint a "Black Sabbath", az "Electric Funeral" és az "Into the Void", de általánosságban kijelenthető, hogy a Black Sabbath zenekar első három albumával jelölte ki az ösvényt a doom metal korai képviselői számára. Mellettük a '80-as évek első szakaszában több csapat újító munkája határozta meg a doom metal legfőbb ismérveit, és hozott létre egy önálló, új heavy metal műfajt, közéjük tartozik például a Pagan Altar (1978) és a Witchfinder General (1979) Angliából, a Pentagram (1971), a The Obsessed (1976), a Saint Vitus (1980) és a Trouble (1979) az Egyesült Államokból, a Candlemass (1984) és a Count Raven (1989) Svédországból.

Műfaji jellemzők

Hangszerelés
Az elektromos gitár, a basszusgitár és a dob a leggyakrabban használt hangszer a műfajban, bár a zenék időnként billentyűs hangszerek játékával is kiegészülnek, sőt a brit My Dying Bride (1990) vagy a Funeral (1991) hegedűt is használ a hátborzongató atmoszféra létrehozásához. A mélyre hangolt hangszerek, a vaskos és súlyos gitárriffek, a lassú és vontatott tempóban előadott akkordok kulcsfontosságú jellemzői a műfajnak, és szinte mindegyik doom metal irányzat stílusa ezen a hangzáson alapul. Azonban fontos megjegyezni, hogy ebben a műfajban van a legtöbb különféle hangzás a metal irányzatokon belül. Az erősen torzított hangú gitárok és a hasonlóan "túltorzított" hangú basszusgitárok gyakran ugyanabban a riff-kórusban szólalnak meg, és a visszafogott tonalitást sok disszonáns szólammal, túlnyomórészt tritonus hangközzel ellensúlyozzák. (A Black Sabbath-ban Tony Iommi gitáros előszeretettel használta a tritonus hangközt. Ennek oka az volt, hogy 17 évesen egy munkahelyi baleset következtében elvesztette középső és gyűrűs ujjainak végét, és a hiányzó ujjvégek pótlását különböző műanyagdarabok felragasztásával oldotta meg. Gitáros karrierje csaknem derékba tört, de a baleset olyan dolgot hozott a zenei színtérre, ami előtte sosem volt. Vékonyabb húrok használatára tért át, mivel azokat a sérült ujjaival könnyebb volt nyújtani. A vékonyabb hangzást hangos, teljesen felcsavart erősítőkkel igyekezett ellensúlyozni, emiatt azok már torzan szóltak. Ez a két dolog együtt olyan hangzást hozott létre, ami nélkül ma nem lehetne heavy metal műfajról beszélni, és ennek a "szerencsés" kimenetelű sérülésnek köszönhető a mester egyedi gitárjátéka, hangzása.) A zsigereket átjáró pincemély basszus és a síri hangulatú riffek által eredményezett lélekölő összhatás mellett a doom metal jellemzője még - bár nem törvényszerű -, a dalok szokatlanul hosszú játékideje. Nem ritkák a 20-25 perces eposzok, de arra is van példa, hogy egyetlen 40-45 perces dalból áll egy album.

Ének
A tradicionális doom metal csoportok többnyire a tiszta vokálokat részesítik előnyben, és éneküket sokszor a kétségbeesés és a fájdalom érzékeltetésével adják elő. Példaként használják Ozzy Osbourne (Black Sabbath), Bobby Liebling (Pentagram), vagy Zeeb Parkes (Witchfinder General) magashangú, fájdalmas jajgatásait, de néha operákból átvett hangmintákat is alkalmaznak. A tradicionálistól eltérő irányultságú doomsterek tulajdonképpen bármelyik uralkodó metal irányzat énekstílusát felhasználják, a lényeg úgyis az előadásmódban van, melynek az érzelmi reménytelenséget és lelki gyötrelmeket kell tükröznie. Ezért az extrém metal hatásokkal rendelkező bandák előszeretettel alkalmazzák a death, black és thrash metal terén általános hörgő-morgó vokált, mély torokhangokat, és a károgó vagy sikoltó/üvöltő énekstílust.

Dalszövegek
A dalszövegek nagyon fontos szerepet játszanak a doom metal keserves, sötét, időnként epikus légkörének megteremtésében. A felfokozott feszültség sokkal inkább jelen van ebben a műfajban, mint a heavy metal egyéb irányzataiban, a dalok legtöbbször pesszimista perspektívából tekintenek a világra és az életre, bár ez a megközelítés zenekartól függő és változó. A dalszövegek központi témái általában a következők: keserűség, veszteség, kétségbeesés, kín és gyötrődés, depresszió, végzet, halál, rettegés, paranoia, harag, melankólia, valamint más érzelmi negatívumok. A világvége hangulat egyféle rossz ómenként nehezedik a hallgatóra, akit folyamatosan prés alatt tart a masszív és nyomasztó zenei légkör. Számos doomster, mint például a Saint Vitus, az Anathema és a Katatonia meglehetősen személyes, önelemző dalszövegeket ad elő, míg sok másik banda, mint például a Candlemass, a Morgion és az Esoteric inkább az absztrakt, mitológiai, vallási és/vagy a fantasy szimbolizmust részesíti előnyben.

A vallásokhoz kapcsolódó témák szintén gyakori elemei a doom metal műfaj dalszövegeinek. Az amerikai Trouble banda egyike a műfaj úttörőinek, aki elsők között használt fel keresztény témákat, és különböző esztétikai, valamint szimbolikai elemeket alkalmaztak az átütő hatás elérésének érdekében. Ezekkel a szöveg- vagy képi elemekkel még jobban kihangsúlyozták az utolsó ítélettől való rettegést, és a keresztek/kereszt alakú sírkövek jelenlétével pedig a halál közelségét szimbolizálták. A doom metal dalszövegek középpontjában gyakran az individualizmus áll a hit ellenében, és az okkult vagy a pogány motívumok sem ritkák.

Míg a korábban említett néhány zenekar dalszövegeiben önelemző módon a saját élmények kapnak helyet, mások világirodalmi művekből merítenek ihletet. Ezek mellett pár banda lírái a drogokról és a kábítószer függőségről szólnak - az ilyen témák feldolgozása többnyire a stoner doom metal brigádok sajátossága -, és gyakran a saját hallucinációs vagy pszichedelikus élményeiket öntik dalba.

Történelem

Származás ('70-es évek)
A doom metal az egyik legrégebbi formája a heavy metal műfajnak, és zenei alapjai a korai Black Sabbath hangzásvilágához vezethetők vissza. A zenekar blues-os forrásai, az akkoriban még ritkának számító sötét és pesszimista lírái, valamint dalai nyomasztó légköre határozták meg a heavy metal íratlan szabálykönyvét, ami útmutatóként szolgált minden későbbi metal műfaj számára. Bár a '70-es években a Black Sabbath és az amerikai Pentagram bandák zenei hangzása egyfajta proto-doom stílusnak tekinthető, általában egyik zenekart sem sorolják a doom metal műfaj alá. Az azonban tény, hogy a Black Sabbath és a Pentagram (valamint oldalhajtása a Bedemon projekt) látták el azzal a súlyos és sötét zenével a színteret, ami egy évtized múlva doom metal néven vált ismertté a zenészek, a kritikusok, és a rajongók körében. A Black Sabbath és a Pentagram úttörő munkája mellett, egyéb '70-es évekbeli bandák is hozzájárultak a műfaj kialakulásához. A Blue Cheer (1967) rock együttest gyakran emlegetik úgy, mint az egyik első stoner metal zenekart (később stoner doom metal alműfaj is kialakult), és az 1968-as "Vincebus Eruptum" című bemutatkozó albumukon használt hangerősítés és gitárhangzás, iránymutató sablont jelentett a későbbi bandák számára. Bár dalszövegeikből még hiányzik a pesszimista töltet, kortársa a Wales-i Budgie (1967) formáció is egyre hangosabb és súlyosabb zenét játszott, és kifejezésmódjuk eszköztára rengeteg későbbi doom metal csapat számára jelentett útmutatót. Hasonlóan említésre méltó kortársaik: a Sir Lord Baltimore (1968), a Buffalo (1971), a Leaf Hound (1969) és az Iron Claw (1969).

 

 

 

 

 

 

 

Fejlesztés ('80-as évek)
A késői '70-es évektől a '80-as évek közepéig olyan csoportok mint a Trouble, a Saint Vitus és a Witchfinder General művei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a doom metal különálló műfajjá váljon. Az a zenei irányzat amit ezek a formációk képviseltek, mélyen a Black Sabbath és a New Wave of British Heavy Metal (NWOBHM - a Brit Heavy Metal Új Hulláma) által képviselt hangzásban gyökereztek, és ez leginkább az angol Witchfinder General csapat műveire igaz. 1982-ben jöttek ki debütáló albumukkal, ami a "Death Penalty" címet kapta. Lassú zenéjük éles kontrasztban állt a kortárs thrash metal és a speed metal egyre gyorsuló ütemével. '84 és '85 között három amerikai úttörő banda is megjelentette bemutatkozó nagylemezét. A klasszikus doom metal stílust a Los Angeles-i Saint Vitus zenekar definiálta, amikor 1984-ben kiadta önmagáról elnevezett debütalbumát. Szintén ebben az évben jelent meg a Trouble "Psalm 9" korongja, majd a következő évben a Pentagram "Relentless" lemeze, és az ezeken az albumokon bemutatott új zenei stílust, mint önálló műfajt ismerte el a metalzenei szaksajtó. A doom metal először a svéd Candlemass brigád révén vált széles körben ismertté és népszerűvé, és a mainstream metalzenei szaklapok, a zenekar 1986-os "Epicus Doomicus Metallicus" albumát kiáltották ki az egyik legfontosabb és legbefolyásosabb műfajteremtő alkotásnak (legalábbis a doom metal epikus alműfajában). Egyes források szerint a műfaj elnevezése is az album címéből származik, "Doomicus Metallicus" = "Doom Metal".

Napjainkban az alap doom iskola két variánsa a legelterjedtebb. Az egyik a Candlemass nyomdokain haladó hagyományos stílusú, azaz dallamos ének megközelítésű ág, olyan képviselőkkel mint a While Heaven Wept (1991), a Solitude Aeturnus (1988) és a Doomsword (1997). A másik a '90-es évek klasszikus zenei elemeit és a death metal énekstílusát alkalmazó ág, melynek prominensei a Hellhammer (1982) és a Celtic Frost (1984) mintáit követik, közéjük tartozik a Paradise Lost (1988), a My Dying Bride (1990), az Anathema (1990), a Pantheist (2000) és a Tyranny (2001). A folyamatos kísérletezés egyre inkább továbbfejlesztette a stílust, bár a klasszikus doom és a death/doom napjainkban is a legnépszerűbb. Néhány zenekar, például a The Gathering (1989) és a Theatre of Tragedy (1993) továbbhaladt a Paradise Lost által kitaposott úton, megszabadultak a lassú tempótól, kísérletezni kezdtek női énekhangok bevezetésével, és ezzel megteremtették az általában könnyebben emészthető gothic metal műfajt. Bár ez az új stílus doom metal gyökerekkel rendelkezik, napjainkban már nem igazán tartják a doom metal alműfajának annál is inkább, mivel bizonyos lényegi doom metal elemek (lassú tempó, szignifikáns nehéz riffek) szinte teljesen kihaltak a gothic hangzásból. Ugyanakkor más bandák továbbra is hangsúlyosan doom metal alapokon, olyan szélsőséges doom alműfajokat hoztak létre mint a funeral doom, a drone doom, a stoner doom, a sludge doom, vagy a kísérleti nu-doom.

Hazai Doomsterek

A műfaj legnevesebb hazai képviselői az európai szinten is elismert soproni Wall of Sleep (2001), a Stereochrist (2002), a Magma Rise (2009), a Mood (1993) és a Sunday Fury (2005).

Stílusbeli megoszlás

Traditional (hagyományos) Doom

Az 1990-es évek elején széleskörűvé vált a doom metalon belüli kísérletezés, mely változatos eredményeket hozott. Manapság azokat a bandákat, amelyek a műfaj úttörőinek stílusát követik, traditional (hagyományos) doom zenekaroknak hívják. A tradicionális doom együttesek szívesen használnak magasabbra hangolt gitárokat, és nem játszanak annyira lassú ütemben mint sok más doom zenekar. Jellemzően közepes tempójú dalokat adnak elő, vaskos és nehéz hangstílusban. Az ének általában tiszta, csak egy-egy alkalmi sikoltás vagy hörgés fordul elő, de a dalszövegek rendszerint baljósabbak és sötétebbek mint a többi doom metal divíziónál. Néhány zenekar a mai modern időkben is a tradicionális doom metal stílusnál maradt, például az Ogre (1999), a Reverend Bizarre (1995) és a Witchcraft (2000).

Epic Doom

Az epic doom egy klasszikus doom stílus. Fő meghatározó eleme az ének, amely általában tiszta hangon előadott, de nem ritka az operai kórusok alkalmazása sem. A dalszövegek és a képi világ többnyire fantáziavilágból vagy a mitológiából vesz ötleteket, ezeket bombasztikus dobjáték és epikus hangzás kíséri. Ugyanakkor az epic doom műfajt nagyon nehéz megkülönböztetni a tradicionális doom stílustól. Prominens epic doom zenekarok, a Candlemass (1984), az Isole (2004), a Solitude Aeturnus (1988),a Solstice (1990), a Sorcerer (1988) és a Doomsword (1997).

Stoner Doom

A stoner doom, a stoner metal és a hippi korszak pszichedelikus rockzenéjének különböző mértékű pszichedelikus elemekkel vegyített doom metal verziója. Egyedi hangzását általában drogok, kannabisz, pszilocibin, meszkalin és különösen az LSD tudatmódosító hatása inspirálja, és a zene ennek a módosult tudatállapotnak a hangulatát igyekszik visszaadni. A stoner doom-ra jellemző az erőteljesebb basszus, és olyan gitáreffektek használata, mint a fuzz, a phaser vagy a flanger. A stoner doom tulajdonképpen a stoner rock nehezebb és lassabb formája. Az első stoner doom metalt játszó bandák az 1990-es évek közepén jelentek meg, népszerű képviselőik többek között a Kyuss (1991), a Sleep (1990), az Acid King (1993), az Electric Wizard (1993), az Orange Goblin (1995) és a Sons of Otis (1992).

Sludge Doom

A sludge doom vagy más néven sludge metal olyan stílus, amely ötvözi a doom metal, a hardcore punk, és néha a déli rock elemeit. Sok zenekar lassú és nehéz számokat komponál, melyek rövid de agresszív hardcore motívumokat tartalmaznak, ugyanakkor néhány formáció hangsúlyosan gyors tempójú ritmikát használ. A hangszerek hangja erőteljesen torzított, emellett nagy mennyiségű feedback használatával érik el a megfelelő hangzást. A dobolási módszerek az alap doom stílus jellemzőit követik, de a zenészek a gyorsabb részeknél kemény d-beat és dupla lábdob technikát is alkalmaznak. Az ének többnyire az ordító vagy sikoltó stílust követi, és a dalszövegek sokszor összpontosítanak olyan témákra mint a szenvedés, a kábítószerrel való visszaélés, a politika, és a társadalom iránt érzett harag. A stílus úttörői '90-es évek elején többekkel együtt az Eyehategod (1988), a Crowbar (1989), a Buzzov*en (1989), az Acid Bath (1991), és a Grief (1991) voltak.

Funeral Doom

A funeral (gyász, temetési) metal, a death/doom metal keresztezése a temetési gyászzenékkel. Ez a stílus a nagyon lassú tempóra helyezi a hangsúlyt, kiváltva egyfajta ürességet és kétségbeesést. A jellemzően erősen torzított gitárhangok, a zongorák és szintetizátorok "álomvilág" stílusú játéka teremtik meg a sötét hangulatot. A vokálok gyászos kántálásokból vagy hörgésekből állnak, és gyakran a "háttérből" szólnak. A funeral doom első művelői olyan zenekarok voltak mint a Funeral (1991 Norvég), a Thergothon (1990 Finn), a Skepticism (1991 Finn), a Shape Of Despair (1995-től 1998-ig Raven néven, Finn), a Corrupted (1994 Japán) és az Ahab (2004 Német). Magyarországon a síri hangulatról a Burial Stone (2007), a Dead Monuments (1996), a Fusty Soul (2006?) és a Dreams After Death (2010) gondoskodik. Nem teljesen tisztázott, hogy a műfaj neve a Funeral (a műfaj egyik úttörője) banda nevéből, vagy a temetési gyászzenékkel való kapcsolatából ered-e.

A funeral doom metal műfaj jeles képviselői, a 2004-ben megalakult német Ahab és az 1994-ben megalakult amerikai Evoken:

 

 

 

 

 


 

Drone Doom

A drone doom (más néven drone metal), a doom metal zenék olyan alműfaja, ahol a hangzást nagymértékben egyfajta búgás, zúgás, gerjedés, torzítás határoz meg, melyeket sokáig fenntartanak és ismételnek az egész zeneszám alatt. Ezeket a különleges hangokat jellemzően elektromos gitárokkal végzik nagy mennyiségű reverb és feedback effektekkel, és ezalatt az ének - ha egyáltalán van - előadásmódja szinte mindig hörgős, ritkábban sikoltós. A számok többnyire nagyon hosszúak, ütem vagy ritmus a hagyományos értelemben véve nincs. Bár improvizációkra épül a műfaj, pontos dramaturgiai érzékkel épülnek egymásra a drone különféle vonulatai, tehát egy finomabb és durvább rész között akkor is hatásos a váltás, ha valójában percekig tart az előkészítése. A drone doom műfajt általánosságban a drone, a noise, és minimalista zenei stílusok ihlették. Az 1990-es évek elején az Earth (1990), a Boris (ボリス 1992) és a "Sunn O)))" (1998) zenekarok játszottak először drone doom metalt.

Death/Doom

Death/Doom egy olyan műfaj, amely egyesíti a doom metal lassú tempóját és pesszimista hangulatát, a death metal mély, torokhangú morgó énekével, és dupla lábdob technikájával. A műfaj kialakulását az 1980-as évek végén a korai Hellhammer / Celtic Frost együttesek munkái ihlették, és bizonyos mértékű népszerűséget az 1990-es években ért el. Vitathatatlan, hogy az első zenekar aki a death metal ilyen lassú tempójú változatát kezdte játszani, a Pittsburgh-i Dream Death (1985) volt. Csak egy teljes hosszúságú albumot adtak ki mielőtt a Penance (1990) nevű tradicionális doom metalt játszó bandává alakultak volna. Őket rövidesen követte a Goatlord (1985) zenekar Las Vegas-ból. A Death/Doom műfaj további képviselői közé tartozik a Winter (1988), a Disembowelment (1989), a Novembers Doom (1989), a Doom:VS (2004), a Coffins (1996), a Daylight Dies (1996), az October Tide (1994), a Swallow The Sun (2000), és a Black Sun Aeon (2008).

Black/Doom

A black/doom (más néven blackened doom) a doom metal és a black metal stílusjegyeit egyesíti. Példák blackened doom zenekarokra: Ordo Obsidium (2009), Forgotten Tomb (1999), Woods of Ypres (2002), Dragged Into Sunlight (2006), és a Vhernen (2005).

Gothic Metal

A fogalmat gyakran összekeverik a death/doom-mal amiatt, mert egy csomó gothic metal zenekar korábban death metal színtéren tevékenykedett. A gothic metal gyökerei a korai '90-es évekre vezethetők vissza, amikor kifejlődött doom valamint a death metal, és egyre több zenekar kezdett el bevonni vonós/billentyűs hangszereket és női énekeseket egy új hangzás megalkotása érdekében. Később tipikus lett a lassú gitárriffek, a női énekesek és/vagy a gregorian énekek, még gyakrabban a dallamos billentyűs kíséret használata. A légkör és a hangulat sokkal fontosabb mint a technikai kidolgozottság, és a zene nőiesebbnek tűnik mint az alap doom metalban. Előfordulnak gothic rock elemek is, de a zenekarok többnyire szimfonikus motívumokat használnak. Hollandia, Finnország, és általában a skandináv régió tölti be a legfontosabb pozíciókat ebben a műfajban. A legkiemelkedőbb zenekarok akik elsőként női énekessel jelentek meg a Tristania (1996), a Theatre of Tragedy (1993) és a The Gathering (1989) voltak. Egyéb úttörő együttesek ebben a műfajban a The Sins of Thy Beloved (1996), az Ashes You Leave (1995), a Draconian (1994), a Sirenia (2001) és férfi énekessel a Type O Negative (2010-ben Peter Steele halála miatt feloszlott!) és a Tiamat (1989).

A gothic metal alműfaj jellemzőit külön fejezet ismerteti részletesen (kattints ide).

Értékelés: 
Átlag: 4.7 (17 szavazat)
Az üres rész kitöltése.