Gothic Metal

A gothic metal, vagy goth metal (magyarul gótikus, vagy gót metal) a heavy metal egyik alműfaja, mely a heavy metal súlyosságát és a gótikus rock sötét melankóliáját ötvözi. A stílus eredete az 1990-es évek elejére, a doom metal és a death metal fúziójára vezethető vissza. A gothic metal változatosságát azok a zenekarok adják, melyek a heavy metal különböző stílusaiba adoptálták a "gótikus" zenei megközelítést. A gótikus, romantikus horror irodalom, és a személyes tapasztalások ihlette dalszövegek, általában melodramatikus és gyászos hangvételűek.

A gothic metal úttörői közé tartozik (bár ők soha nem állították magukról, hogy goth metal zenekarok) az észak-angliai Paradise Lost, a My Dying Bride és az Anathema bandák, és a '90-es évek első felétől a Type O Negative az Egyesült Államokból, a Tiamat Svédországból és a The Gathering Hollandiából. A norvég Theatre of Tragedy brigád dolgozta ki a "Szépség és a Szörnyeteg" esztétikáját, mely az agresszív férfi énekhangot -mintegy kontrasztként- tiszta női énekhanggal ötvözi, és ez a módszer elfogadottá vált számos egyéb goth metal csapatnál is (pl. Lacuna Coil, Epica, Beseech stb.). A '90-es évek közepétől a Moonspell, a Theatres des Vampires és a Cradle of Filth gótikus elemekkel vegyítették saját black metal stílusukat. Az évtized végén a Tristania és a Within Temptation zenekarok pedig a goth metal különleges  "symphonic metal", azaz szimfonikus metal változatát fejlesztették ki.

Az elmúlt évtizedben a gót metal egyre inkább betört az európai zenei mainstream-be, különösen Finnországban, ahol az Entwine, a HIM, a Lullacry és a Poisonblack kislemezei a toplisták élére kerültek. Amerikában kicsit nehezebben indult be a dolog, csak néhány gothic metal csapat, például a HIM, a Lacuna Coil, az Evanescence és a Cradle of Filth értek el jelentősebb kereskedelmi sikereket.

Műfaji jellemzők

Zene

A gótikus metal zenei irányzatra többnyire a sötét atmoszféra jellemző. A "sötét" jelzőt a gót stílusra általánosan használják, és az olyan jellemzések mint a mély, nyomasztó, romantikus, szenvedélyes és intenzív viszonylag ritkák. Az Allmusic műfaji definíciója szerint: "A goth rock zord, jeges atmoszférájának, valamint a heavy metal tomboló gitárjátékának és agressziójának fúziója". Továbbá azt is megjegyzik, hogy "az igazi gothic metalt közvetlenül befolyásolja a goth rock éteri, szinte lebegő szintetizátorhangzása, és természetesen, a dallamok kísérteties textúrái ugyanolyan fontosak mint a kidolgozott gitárriffek".

A goth metal kiemelkedően színes és változatos műfaj, és ennek az az oka, hogy a zenekarok rendkívül sok műfaji irányzatból származnak. Ennek megfelelően a művek stílusa a lassú és zúzós változatoktól kezdve a bombasztikus és nagyzenekari hangzással zárva, óriási tartományt fednek le. A stílus első úttörő bandái közül például az Anathema (1990), a Paradise Lost (1988), vagy a My Dying Bride (1990), doom metal háttérrel rendelkeztek, és ez a tény erősen befolyásolt olyan későbbi zenekarokat mint az Artrosis (1995), az Ava Inferi (2005) és a Draconian (1994). A Cradle of Filth (1991), a Theatres des Vampires (1994), és a korai Moonspell (1992) csapatok black metal hatásokat hoztak magukkal, és ez az alapstílus a Graveworm (1992), a Drastique (1995) és a Samsas Traum (1996) brigádokat inspirálta, míg a Tristania (1996) és a Within Temptation (1996) symphonic metal irányzata, az Epica (2003), a Sirenia (2001), és az After Forever (1995) formációkra volt erős hatással. Természetesen egyéb metal műfaji variációkat is befogadtak, például: Trail of Tears (1997) - black metal, Midnattsol (2002) - folk metal, Deathstars (2000), Gothminister (1999), Neon Synthesis (2004) - industrial metal, Katatonia (1991) - doom/death metal, Lacuna Coil (1997), Evanescence (1995) - alternative rock/metal.

 

 

 

 

 

 


Ének

A goth metal műfajban alkalmazott énekstílusra szintén a "sokféleség" jellemező. A férfi énekesek előadásmódjában a death metal torokhangú hörgésétől és a black metal műfajra jellemző károgó énektechnikától kezdve (pl.: Dani Filth és Morten Veland), Osten Bergøy (ex-Tristania) bariton hangján keresztül, Peter Steele (Type O Negative) basszus tartományával bezárólag, minden előfordul. Ugyanilyen széles spektrum jellemző a női énekesekre is, például a Cadaveria (2001) zenéjében hallható hörgés és sikoltás, vagy Tanja Lainio, a Lullacry (1998) énekese által alkalmazott keményebb, erőteljesebb, de tiszta hangzás, illetve Vibeke Stene a Tristania énekesnőjének operai szoprán előadásmódja. A goth metal műfajban több énekesnő szerepel mint bármely egyéb heavy metal alműfajban, és jelenlétük annak ellenére domináns, hogy nem ez a fő dolog amit meghatározza a goth irányzatot. Liv Kristine, a Theatre of Tragedy (1993) korábbi és a Leaves' Eyes (2003) jelenlegi énekesnője szerint a "gothic" jelzőt rendszeresen félreértelmezik, és végre tudomásul kellene venni, hogy "nem minden női énekessel együtt dolgozó banda lesz egyből gothic zenekar".

Itt kell megjegyeznem, hogy a gótikus fronton mozgó énekesnők többnyire baromi jól néznek ki, és a hófehér, vörös vagy fekete stb., gyakran szinte középkorinak tűnő viseleteik még Kate Beckinsale, az Underworld filmekben mutatott vámpíros szerkóit is lepipálják. Azonban, ha az ember egy fanatikus goth metal rajongó csajjal jár együtt, a romantikus-gótikus éjszakákat követő reggeleken nem árt a borotválkozótükörben leellenőrizni, hogy nyak környékén nem jelent-e meg valamiféle gyanús, egymás mellett álló vörös folt, és ha igen, -főleg ha még vér is szivárog belőle-, akkor haladéktalanul kérdezze megy kezelőorvosát és gyógyszerészét!

Dalszövegek

A goth irányzat dalszövegei általában epikusak és melodramatikusak. A műfaj létrejöttében úttörő szerepet vállaló három angol zenekar témái, a doom metal gyökerek szomorú és depresszív szövegvilágát tükrözik. A My Dying Bride zenéjét úgy jellemzik, hogy "dalszövegeikben megidézik a hűtlenség és csalárdság minden formáját", és a dalokból szinte "csöpög az árulás és a fájdalom". Az Anathema líráiban megtalálható az öngyilkosság és az élet értelmetlenségének témája, de a Paradise Lost számaira is jellemző, hogy "sohasem veszítették el depressziós élt".

A gothic fikció olyan irodalmi műfaj, amely ötvözi a horror és a romantika témáját, és ezzel komoly inspirációs forrásként szolgál olyan goth metal bandák dalszövegeihez, mint a Cadaveria, a Cradle of Filth, a Coronatus, a Moonspell, a Theatres des Vampires, a Xandria és a The Vision Bleak. Ez utóbbi a zenéjét szimplán "horror metal"-nak nevezi. Az 1994-ben megalakult Theatres des Vampires együttes előszeretettel dolgozza fel műveiben a különböző vámpír legendákat és történeteket. Eduardo Rivadavia az Allmusic szakértő kritikusa szerint a "dráma és a gyászos szépség", kifejezetten szükséges részei a műfajnak. A My Dying Bride a halál, a nyomorúság, az elveszett szerelem, és a romantika témáját más-más megközelítésből de rendszeresen és ismétlődően előveszi. Az elveszett szerelem olyan közös gothic téma, amely rengeteg banda líráiban előfordul, példának említhető a Theatre of Tragedy és a Leaves' Eyes.

A gothic metal másik közös vonása, hogy személyes élmények is helyet kapnak a dalszövegekben. Az ilyen témák feldolgozása az Anathema, az Elis, a Tiamat, a Midnattsol és a The Old Dead Tree bandákra jellemző. A Graveworm is eltávolodott a korábban favorizált fantázia történetektől és a személyes témájú dalszövegeket helyezték előtérbe. Az olasz Lacuna Coil is szakított a képzeletbeli témákkal, és Cristina Scabbia a banda énekesnője szerint jó ideje "minden olyan témát hanyagolnak ami nem található meg az igazi világban", továbbá szerinte "az emberek a személyes indíttatású dalszövegekkel sokkal jobban tudnak azonosulni". Hasonlóképpen a Lullacry együttes témaválasztásaira is főként a szeretet és a gyűlölet, a szenvedély és a fájdalom hat leginkább, mivel véleményük szerint könnyebb egy olyan típusú dalt átélni, aminek szövegei a valós emberi kapcsolatokon alapulnak.

Történelem

A heavy metal műfaj "gothic" kifejezése, a Paradise Lost 1991-es ”Gothic” című albuma révén került be a köztudatba. Azóta a rajongók között gyakran vita tárgya, hogy melyik banda biztosan goth és melyik nem. Egyes zenészek -pl. Rozz Williams a Christian Death-ből és Andrew Eldritch a The Sisters of Mercy-ből- a mai napig vitatják, hogy zenekaraik a goth stílus követői lennének. A gothic metal alműfajhoz sorolt olyan bandák mint az After Forever, a HIM, a Nightwish stb. nem találják fontosnak, vagy egyenesen elutasítják a "gothic" jelzőt zenéjük említésekor. Ebből is látszik, hogy a kategorizálás nem egyszerű dolog.

Előzmények

Heavy metal

A goth szubkultúra sok tagja úgy tekint a heavy metal műfajra, mint "macsós, nyers és durva hozzáállásra mindennel kapcsolatban, amit az ő zenéjük képvisel". Ellentétben a gothic zene lágyabb és nőiesebb jellegével, a heavy metal stílus jellemzően az agresszióval a szexizmussal és a férfiassággal azonosítható. A különbségek ellenére néhány bátor "szellem", úgy tekint a Black Sabbath 1970-es névadó bemutatkozó lemezére, mint az első goth-rock albumra. Gavin Baddeley újságíró és zeneszakértő szerint a címadó dal "egy sátánista rítust jelenít meg, melyet eső és harangkongás effektekkel egészítettek ki, valamint a lemezborító is egy temető előtt álló, fekete ruhás, álcázott, kísérteties női alakra koncentrál, továbbá az egész kép, egy beteg és sápadt hatást adó okkersárga szűrőn keresztül jelenik meg". Más kommentátorok szerint a Black Sabbath művei, a gothic műfaj "súlyosságának" tökéletes prototípusai. Ha elvonatkoztatunk a heavy metalos hangzástól, a Black Sabbath első öt albuma akár "gyilkos" goth lemezeknek is tekinthetők, melyek minden jövőbeli referencia pontot és követelményt megmutattak.

A Rainbow zenekar "középkori billentyűjátékát", továbbá Dio és a Judas Priest bizonyos műveit már az előtt "gothic" stílusúnak titulálták, mielőtt post-punk műfajként megjelent volna a goth rock. A Blue Öyster Cult és az Iron Maiden dalaiban többször feltűnnek gothic témájú szövegek, erre példa a "(Don't Fear) The Reaper" és a "Phantom of the Opera". A Deep Purple "Stormbringer" című számát úgy emlegetik mint a "goth metal tárháza". A dán Mercyful Fate metal banda többek között "gonosz és okkult gothic rögeszméiről" volt híres. King Diamond, a brigád frontembere, a saját néven létrehozott csapatával elindított szólókarrierje után is bizonyította műveiben a goth történetmesélés iránti elkötelezettségét, és zenekarával koncept albumok sorozatát adták ki, melyeken a gothic horror "meséket" speciális effektekkel és hangokkal varázsolták egyedivé. A '80-as években Glenn Danzig a Misfits alapító frontembere, szintén megtalálta helyét a gothic és heavy metal közötti "sekniföldjén". Samhain nevű második zenekarának 1988-as feloszlása után megalakította a Danzig elnevezésű bandát, mely zenei irányvonalát a heavy metal gitárriffek és az "erősen" romantikus, komor, gothic érzékenység kombinációja határozta meg.

A gothic metal másik nagy hatású előfutára a svájci Celtic Frost (1984) volt. Stílusuk kialakulását nagyban befolyásolta a post-punk és gothic rock színtéren mozgó Bauhaus (1978), és a Siouxsie and the Banshees (1976) bandák zenéje. A Celtic Frost munkájában az erőszakos black metal és a klasszikus zene elemeinek radikális fúzióját lehetett felismerni, azaz tipikus avant-garde innovációval álltak elő, mely nagy hatással volt az európai heavy metal evolúciójára. Christofer Johnsson, a Therion (1987) együttes alapító tagja úgy jellemzi a Celtic Frost '87-es "Into the Pandemonium" című albumát, mely a a '90-es években "a gothic és a szimfonikus bandák új hullámát indította el", továbbá megjegyzi, hogy "sem Therion, sem a Paradise Lost formációk nem tudtak volna a megfelelő zenei irányvonalon járni a Celtic Frost útmutatásai nélkül".

Gothic rock

A gothic rock a '80-as években a post-punk vadhajtásaként jött létre és az évtized végére további különböző zenei irányzatokra tagolódott. Olyan bandák mint a The Cure (1976), a The Mission U.K. (1986) és a Siouxsie and the Banshees (1976), több pop- és alternatív elemet, míg a The Sisters of Mercy (1980), a Fields of the Nephilim (1984) és a Christian Death (1979), súlyosabb, metalosabb megközelítésű motívumokat vonultattak fel stílusukban. Az angol The Sisters of Mercy, egyike volt a '80-as évek vezető goth bandáinak, és zenéjük maga volt a metal és a pszichedélia lassú, komor és súlyos hibridje, és ezt a stílust gyakran, egyfajta furcsa "tánczenei" motívumokkal szőtték át. A brigád összesen három nagylemezt adott ki, ebből a "First and Last and Always" című első 1985-ben jelent meg. Harmadik korongjuk "Vision Thing" címmel '91-ben érkezett meg, és egyik mintapéldája volt a gothic zene és a heavy metal műfaj csodálatos házasságának. A Fields of the Nephilim szintén három albumot dobott piacra 1991-ben bekövetkező felbomlása előtt. Azóta újjáalakultak, több nagylemezük is megjelent, és a 2000-es évek elején elismerten nagy befolyással bírtak a fejlődő metal zenekarokra. Ezt egyértelműen a zenéjükben felhasznált goth elemeknek köszönhetik, külön kiemelve a billentyűshangszerek és a szimfonikus motívumok hangzásbeli hatását. (továbbá az aktuális zenei trendekre való érzékenységük sem volt mellékes)

Az Allmusic szerint, a goth metal első csírái a '80-as évek eleje és az évtized közepe környékén jelentek meg, és a mozgalom középpontjaként a Los Angeles-i death-rock színteret emlegetik, melynek vezető csapata abban az időben a Christian Death nevű banda volt. Köztudottan az "Amerikai goth rock alapító atyjaként" számon tartott brigád 1995-ben jelentős személyi változásokon esett át, miután Rozz Williams, a zenekar vezetője és alapító tagja lelépett. A gitáros Valor Kand vette át a stafétát, és a csapat az ő irányítása alatt orientálódott a még metal-központúbb irányba. A megváltozott stílusjegyek különösen az 1988-as "Sex and Drugs and Jesus Christ" albumra voltak jellemzőek, Steve Huey zenekritikus meg is jegyezte, hogy ez bizony már a "metallal határos nehéz goth-rock".

Származás

A Peaceville-i hármak

A gothic metal mint zenei stílus igazából '90-es évek elején jelent meg három észak-angliai bandának köszönhetően. Ezek a Paradise Lost, a My Dying Bride és az Anathema zenekarok voltak, és ők jelentették a mozgalom magját. Ők hárman, a heavy metal műfaj death/doom alműfajának is úttörői voltak, és ez az oka annak, hogy a gothic stílust napjainkban is a death/doom irányzathoz sorolják. A '90-es évek elején mindhárman a Peaceville Records lemezkiadóval kötöttek szerződést és azóta hívják őket a "A Peaceville-i hármak"-nak. Gyökereik a doom metal mellett a szédületesen érdes death metal-hoz kötik őket, de Nick Holmes a Paradise Lost énekese megjegyzi, hogy a Dead Can Dance (1981) zenei duó művei is óriási hatással voltak zenei fejlődésükre.

Paradise Lost

1988-ban Halifax-ban, a Paradise Lost alakult meg elsőként. Debütáló albumuk 1990-ben jelent meg "Lost Paradise" címmel, és újító ötleteik elősegítették a doom/death műfaj alapszabályainak megalkotását. A korábbi death metal stílusjegyeket a doom metal vontatottabb tempójával ötvözték. Második lemezük 1991-ben találóan "Gothic" címmel jött ki, és megteremtette a zenekar legkorábbi rajongótáborát. Erre a lemezre -energikusabb elrendezésben-, a kicsit tisztább gitár hangzás, valamint a billentyűs hangszerek és a női énekhang óvatos, kísérletező használata jellemző, melyet atmoszférikus árnyalatok és az ultra-depresszív akkordok tettek különlegessé és tökéletessé. A "Gothic" album toplistás sikereket ért el egész Európában, különösen Németországban, ahol a heavy metal műfajon belül a gothic irányzat létrejöttének "egyik legbefolyásosabb albuma"-ként nevezték. Az 1992-es "Shades of God" korong folytatta az átmenetet, de az igazi fordulópontot az 1993-as "Icon" album jelentette, melyen további kísérletként szintetizátorral imitált vonósok, üstdob, zongora és még több "angyali" női ének szerepelt. Mire 1995-ben kijöttek a "Draconian Times" albummal, már szilárdan álltak a gothic metal és a heavy metal zenei irányzatok határmezsgyéjén. A zenekar ezzel az öt albummal a kísérletezős és merész dalok gyűjteményét hozta létre. Azóta is úgy emlegetik a bandát, mint "akik elvetették a gothic műfaj magvait, és a következő években megjelenő többi zenekarnak csak aratnia kellet a termést".

My Dying Bride

A Paradise Lost-nál kicsivel később, 1990-ben, de szintén az angliai Halifaxban alakult meg a My Dying Bride. Már az 1991-es "Symphonaire Infernus Et Spera Empyrium" című kislemezük felkeltette a rajongók érdeklődését. Ezt kis időn belül -konkrétan még abban az évben- követte első nagylemezük, a "As The Flower Withers", melyet a sajtó is lelkes kritikával fogadott, és ez a momentum a doom metal műfajra fordította a figyelmet. Formációjukat kiegészítették egy hegedűssel és másfél évnyi kőkemény munkával elkészítették a "Turn Loose the Swans" korongot. Ezen az úttörőnek számító albumon demonstrálta a zenekar, hogyan kell még több sötét romantikus elemet vinni a doom metal zenébe.

Aaron Stainthorpe énekes így magyarázta miért is váltott zenei stílusuk ebbe az irányba:

Tudtuk, hogy amikor a Celtic Frost eltűnt és glam rock zenekarrá vált, a színtéren csak néhány "over-the-top" avant-garde banda maradt, akik kicsit furcsa és szokatlan zenét játszottak. A Paradise Lost is hasonló dolgokat csinált de én nem hiszem, hogy ők több romantikus elemet vittek volna bele. Mi határozottan dolgoztunk a gothic hatás eléréséért, de igazából nem tudom megmondani, hogy miért.

Szóval, ettől nem lettünk okosabbak, de az 1995-ös "The Angel and the Dark River" korong, már komoly stratégiai átalakulást mutatott a banda zenéjében. Egyik legfontosabb változás az volt, hogy Stainthorpe dobta a hörgős death énekstílust és tiszta énekhangra váltott. Ennek hatására a többi zenekar is kezdte elhagyni a death metal elemeket és gondosan kidolgozott hegedű és billentyűs hangszerek használatára tért át, melyekkel jobban ki tudták emelni a merengőbb, elmélkedőbb zenei vonulatot.

 

 

 

 

 

 


Anathema

Szintén 1990-ben jött létre a Liverpool-i Anathema csapat, akik '92-ben hozták ki "The Crestfallen" című, különösen elismerésre méltó kislemezüket. Az album doom/death metal érzelmi zúzásának irányvonala megmaradt a '93-ban megjelent "Serenades" nagylemezen is, és ez a legtradicionálisabb doom stílusú album lett egész zenei repertoárjukban. A kegyetlenség és a törékenység ilyen harmóniában történő egymás mellé helyezését a rajongótábor lelkesen támogatta. A "Pentecost III" kislemezt -ami a hossza alapján nagylemeznek is elment volna- 1994-ben vették fel. Ezt követően Darren White énekes a zenét érintő nézetkülönbségek miatt -a csapat tagjai úgy érezték, hogy Daren hangja már nem megfelelő az új zenei világukhoz- kilépett a bandából, és így a kislemez 1995-ös megjelenését már nem együtt ünnepelték. Vincent Cavanagh gitáros vállalta magára az énekesi feladatokat, és tehetségét a még abban az évben megjelenő "The Silent Enigma" albumon bizonyította. A kritikusok szerint az új nagylemez fontos fordulópontot jelentett a brigád hangzásában, egyenesen a Pink Floyd műveivel vetették össze és megállapították, hogy "míg a hallgatók részéről még több elismerést hozott egy meghatározó csapat számára, addig az elvetemült doom fanatikusok csalódottan fordultak el a zenekartól". 1996-os "Eternity" sorlemezükön tovább kísérleteztek a műfaj tökéletesítésével, és dalaikat szomorú, fantasztikusan hangszerelt eposzokba ágyazták. Ezzel úgy tűnik feltalálták a spanyolviaszt, mert az új zenei megközelítés felpezsdítette a színteret, és a kritikusok az "Eternity" lemezt a mai napig a csapat egyik legeredetibb alkotásának tartják. Annak ellenére, hogy az Anathema zenéje sokat változott, fő jellemzője továbbra is a szívbemarkoló melankólia, a sötét atmoszféra, és a különleges egyedi intenzitás maradt.

A műfaj további úttörői

1990-ben Észak-Amerikában, Peter Steele (R.I.P. 2010) a Carnivore (1982) thrash brigád romjaiból megalapította a Type O Negative formációt. Bemutatkozó albumuk '91-ben jelent meg és a "Slow, Deep and Hard" címet kapta. A lemez magába foglalta a melodramatikus goth rock egyszerű riffekből felépülő hosszú dalainak alapelemeit, megspékelve némi színpadias és harsogó énekhanggal, templomi hangzású ének- és harmóniarészekkel, meg valami furcsa mechanikus zajjal. 1992-ben jelent meg az "Origin of the Feces" nagylemez, de az áttörést a következő évben kiadott "Bloody Kisses" hozta meg, amely ragaszkodott a goth rock konvenciókhoz, és dalszövegei vidáman gázoltak az olyan goth klisékben mint a szex, a halál, a kereszténység, a vámpírok, meg a még több szex és halál. Az album közel egymillió példányban kelt el az Egyesült Államokban és ez a meglepő siker a "muszáj a goth műfajra odafigyelni" hatást váltotta ki a metalzenei színtérből. A Type O Negative zenéjének védjegyei között szerepel a mélyre hangolt fuzzy gitárhang, Peter Steele mély baritonja, valamint a "félelmet keltően szarkasztikus ön-helytelenítő eredet, ami morbid macsós kihívás azok számára, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az ősi goth egy komor arcú androgin". (Bocs, ebből egy büdös szót sem értettem, de az eredeti cikkben ez volt!) A Type O Negative azóta a műfaj elismert úttörője, és a 2007-es "Dead Again" album megjelenése után Greg Prato az Allmusic kritikusa kijelentette, hogy a "Type O Negative előtt, nem is volt igazán olyan dolog, hogy goth metal".

1998 nemcsak a Paradise Lost, hanem egy másik korai goth metal úttörő, a svéd Tiamat formáció megalakulását is hozta. "Sumerian Cry" debütáló albumuk 1990-ben érkezett meg, de zene még az átlagosnál magasabb death metal aránnyal rendelkezett. Az 1993-as "Clouds" kiadása jelentette az első fordulópontot, melyre az erősen lecsökkentett sebesség, a nyomasztó hangulat és dallam volt a jellemző. Az album atmoszférikus doom metal megközelítése és a billentyűs hangszerek használata -mely sosem lépett ki a kijelölt helyéről és egyszer sem volt túlzott a használata-, átütően hatott az európai metal közönségre. A következő, "Wildhoney" című sorlemezüket 1994-ben avatták fel, és ez már vitathatatlan művészeti és kereskedelmi áttörést hozott. A mű teljes hangzásbeli megvalósításában az előző kiadásokat követte, és a búskomor gothic atmoszféra megteremtésének elismeréseként, szinte túláradó dicséret özön zúdult rájuk a metal körökből.

1985-re visszatérve, a Celtic Frost "To Mega Therion" albumán -néhány szám erejéig- női előadó is szerepelt. A Paradise Lost '90-es "Lost Paradise" elnevezésű első albumán szintén debütált női énekes (Kay Field). Az énekesnő hangja inspirációt jelentett a Paradise Lost '92-es második nagylemezének (Gothic) koreográfiájához is, és a The Gathering szintén 1992-ben kiadott "Always..." című bemutatkozó lemezén Bart Smits hörgős énekstílusát Marike Groot "angyali" női énekhangja kísérte. Az albumon szereplő számok, a sötét, közepes tempójú gothic és doom metal mélyéről gyökereztek. "Almost a Dance" című második hangzóanyaguk a következő évben érkezett meg, és ez a mű már az új énekes, Niels Duffhues nevéhez kötődik. Az énekes kiválasztása meglepő döntés volt a zenekar részéről, mivel Duffhues punkos és alt-rockos előadásmódja látszólag kívül esett a brigád stílusán, és ez a dilemma magát a zenekar tagjait is megosztotta. A korong nem is lett sikeres és ezért a banda úgy döntött, lezárják a férfi vokál használatának korszakát, és a "Mandylion" című harmadik nagylemezt már Anneke van Giersbergen énekesnő közreműködésével készítették el. Ez az igazán vakmerő és vállalkozó szellemű hozzáállás magával hozta a korábbi munkáik alapját adó doom stílusól való eltávolodást is. A '95-ös "Mandylion" sorlemez -az újításoknak köszönhetően-, ledöntve a korábbi korlátokat a kritikusok kedvencévé vált, és "a gothic metal tökéletes csúcsa" jellemzéseket kapta. A The Gathering, a befelé forduló hangulat atmoszféráját a "Dead Can Dance" albumon fejlesztette tökélyre, és ezzel holland formáció a világ egyik vezető zenekarává vált.

Fejlesztés

A Szépség és a Szörnyeteg

"A Szépség és a Szörnyeteg" kifejezés a zene ellentétes esztétikai jellemzőjére utal, melyben a női "angyali" énekkel a férfi hörgős vagy agresszív énekstílusa áll szemben. A Paradise Lost és a The Gathering néhány szám erejéig már használták ezt a technikát korábbi lemezeiken, de tulajdonképpen a norvég Theatre of Tragedy volt az első banda, aki 1995-ben megjelent névadó debütalbumán az összes dalt, ennek a új megközelítésnek a bemutatására szánt. Második lemezük "Velvet Darkness They Fear" néven a következő éven érkezett meg, majd az követő '98-as "Aégis" nagylemezzel a banda már egy friss zenei területre tévedt. A hagyományos zongorát felváltották az elektronikus billentyűs hangszerek, és Raymond Rohonyi vokalista dobta a hörgős énekstílust, helyette inkább a lágy beszédet és néha a halk suttogást favorizálta. A zenéjük még tisztább és gyengédebb lett, megfosztották a durva gitárhangástól, és ezt olyan tökéletesen hajtották végre, hogy számos európai zenekritikus az "Aégis" értékelésénél a legmagasabb pontszámot adta az albumra.

A '90-es évek végén sorra alakultak meg az új bandák, és ezek egy része helyből az agresszív férfihang és a tiszta női ének oppozíciójára alapozták hangzásukat. 1994-ben a Trail of Tears, míg 1996-ban Tristania és a The Sins of Thy Beloved formációk álltak össze. Mindhárom norvég zenekar 1998-ban hozta ki bemutatkozó albumát. A Tristania előadásmódja távolabb állt a többitől, mivel ők három különböző énekstílust -Vibeke Stene opera szoprán, Østen Bergøy tisztán kiénekelt counter-tenor, Morten Veland durva black metal stílusú sikoltó/károgó módszer-, is használtak. Az 1999-es "Beyond the Veil" sorlemez egy tíz tagból álló kórus közreműködésével, valamint a The Sins of Thy Beloved tagja Pete Johansen hegedűjátékával egészült ki, és lelkesítően jó kritikákat kapott Európa-szerte. A csapat majdnem elérte a goth metal csúcsát, azonban 2000-ben az alapító énekes-gitáros és zeneszerző Veland elhagyta az együttest, hogy létrehozza új bandáját a Sirenia-t, és ez egy bénító csapást jelentett a zenekar számára. A megrázkódtatást idővel kiheverték, és a Tristania -több tagcserét követően- továbbra is virágzik, sorban jelennek meg új lemezei, és a világ egyik elsőrangú gothic zenekarának számítanak. Jóval kisebb mértékben, inkább csak néhány dal erejéig alkalmazza ezt az előadásmódot az 1993-ban még Dark Eternity néven összeállt német Lacrimas Profundere. Ők a kezdeti doom/death műfajról az ezredforduló után fokozatosan tértek át a gótikus hangzásra, elhagyták a hörgős énekstílust, és dalaikban alkalmanként női vendégművészek is szerepelnek.

"A Szépség és a Szörnyeteg" esztétikája több mint egy évtizede hódít és rengeteg képviselője akad szerte az egész európai kontinensen. A Cradle of Filth banda szintén alkalmazza ezt a megközelítést olyan vendég női énekesek segítségével, mint Liv Kristine és Sarah Jezebel Deva. Néhány kritikus véleménye szerint a "A szépség és a szörnyeteg" esztétikája lassan ki fog fulladni, és jónéhány zenekar halálra van ítélve amiatt, mert kizárólag erre építik zenéjüket, és időközben ez a megközelítés a műfaj egyik unalmas közhelyévé, kliséjévé vált.

Szimfonikus gothic metal

A Tristania volt az egyetlen gothic metal együttes aki szimfonikus elemeket is belevitt zenéjébe. A "Peaceville-i hármak" (Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride) hatására 1996-ban megalakult a holland Within Temptation zenekar. "Enter" című debütáló albumukat a következő évben leplezték le, és ezt hamarosan követte a "The Dance" elnevezésű kislemezük. Mindkét kiadás "A szépség és a szörnyeteg" esztétikájával élt, melyet Sharon den Adel és Robert Westerholt szállítot. A 2000-es "Mother Earth" című hanghordozó szinte teljes egészében megosztott death/gothic metal vokált tartalmazott, mert bíztak den Adel fenséges ének képességében. Az album komoly kereskedelmi sikereket ért el, és a fantasztikus "Ice Queen" dal kislemeze jó ideig Belgium és Hollandia toplistáinak csúcsát díszítette. Harmadik sorlemezük a "The Silent Force" 2004-ben érkezett meg, és az ambiciózus projekt egy teljes zenekart, valamint egy 80 tagú kórust vonultatott fel. Az eredmény újabb hatalmas kereskedelmi sikert jelentett Európa-szerte, és ez a remekmű a teljes mainstream közönséget a heavy gitárok és a női énekhangok fantasztikus világába vezette be. A Within Temptation-féle gótikus metal egyesíti a hard rock gitár-vezérelt erejét, és a nagyívű, pompás szimfonikus zenét. Chad Bowar az About.com zenekritikusa így jellemzi a hangást:

"Optimális egyensúlyban állnak a mainstream rock refrénjei és dallamai, a klasszikus zene mélységei és összetettsége, valamint a gothic metal sötét vonulata."

Azóta a Within Temptation zenei és kereskedelmi sikerei sok új női frontemberrel felvértezett zenekart indítottak el, különösen Hollandiában.

A szimfonikus gothic metal zenekarok törzsének másik híres tagja, a holland After Forever (1995). 2000-es debütalbumuk a "Prison of Desire", egy bátor de elhibázott tanulóleckéje volt a bandának, mely meghökkentő módon kombinálta a progresszív rock és a klasszikus zene hangszerelését, majd mindennek a tetejébe, a dalok ének részeit felosztotta egy hátborzongató "cookie-monster" vokál, és egy totál képzett operaénekes között. A siker el is kerülte őket. Többen -minden rosszra felkészülve- csak a wc-ben merték meghallgatni ezt a zenei mutációt! 2001-es "Decipher" címmel ellátott második lemezükről, Sander Gommans az Apocalypse gitárosa szerint a Within Temptation stílusa köszönt vissza. Mark Jansen az együttes gitáros-énekes alapító tagja néhány hónappal az album megjelenése után kilépett, és megalakított egy másik csapatot ami az Epica (2003) néven lett ismert, és ez a formáció már sikeresen hajtotta végre a gothic/power metal és a szimfonikus zene összekapcsolását. 2003-as bemutatkozó albumukon ami "The Phantom Agony" címmel jelent meg, egyesítették Jansen death-es hörgő énekstílusát Simone Simons klasszikusan képzett mezzoszoprán énekesnő angyali hangjával, a zenei alapot sodró lendületű átütő hangzás szolgáltatta, és ezzel nem kevesebbet, mint a "symphonic power metal" alapjait fektették le. Az Epica zenéjét úgy írják le, mint ami igazán sikeres kombinációja a "sötét, kísérteties gothic hangulatnak, és a bombasztikus szimfonikus zenének". Mint a Within Temptation és az After Forever, az Epica is teljesen tisztában volt azzal, hogyan is kell alkalmazni egy komoly nagyzenekart. 2007-es "The Divine Conspiracy" lemezükkel, hazájukban toplistás sikereket értek el.

A szimfonikus zene és a goth metal ötvözete más irányból is megérkezett. A Nightwish Finnországból indult hódító útjára mint symphonic power metal formáció, és ez még azelőtt történt, hogy bemutatták volna 2004-es "Once" című, már goth elemeket is felvonultató lemezüket, melyen kiemelkedő jelentőségű az "Wish I Had an Angel" címet viselő dal. Ők azóta is ötvözik a teátrális szimfonikus és "filmzenei" stílust a gothic metal hangulatával, és a 2007-es "Dark Passion Play", és a 2011-es "Imaginaerum" albumokkal sem tértek le erről az útról. A "Rough Guide to Heavy Metal" című könyvben Essi Berelian úgy írja le a Nightwish stílusát, mint "gothic film metal".

 

 

 

 

 

 


Kereskedelmi sikerek

Paradise Lost

1997-es második lemezük a "One Second" még nagyobb kereskedelmi sikert, és a műfaj pop-orientáltabb irányát hozta, de a "Draconian Times" sikereit nem tudták megfejelni. Eduardo Rivadavia az Allmusic-tól úgy dicsérte az albumot, mint "radikális, de hatásos indulás", és a Depeche Mode munkáihoz hasonlította megemlítve, hogy "semmi sem maradt a korai death/doom metal eredetből". A további albumok fokozatosan, kísérletezős elektronikus és pop elemeket hoztak, továbbá a gitárhangzást is egyre inkább a háttérbe tolták, valamint "elérhetőbb hangzást kreáltak és jelentős hangsúlyt fektettek a fülbemászó refrének" kidolgozására. Annak ellenére, hogy óriási hírnévnek örvendenek Európában -ahol az összes albumukból hihetetlen jól fogyott-, a banda jelenlegi állapotát úgy jellemzik, hogy "saját hazájukban és az Egyesült Államokban a gothic metal eredetüket már egyre inkább figyelmen kívül hagyják" -feltehetően azért-, mert eltökélt szándékuk, hogy nem csinálják kétszer ugyanazt.

Cradle of Filth

A Cradle of Filth (1991) az egyik legnagyobb névvé vált saját szimfonikus black metal műfajában. Olyan lenyűgöző album eladási adatokat produkált, hogy még az MTV (Music Television) is rendszeresen főműsoraiban látta vendégül, viszont az igazi "black metal hívők" képletesen és pejoratív értelemben, az "elkelt" táblát ragasztották a bandára.

A Moonspell és a Within Temptation

A portugál Moonspell (1992) is sok rajongót veszített el, akik nem tudtak lépést tartani a zenekar stílusbeli változásaival. Fernando Ribeiro énekes véleménye szerint a '90-es évek rajongótábora kevésbé cinikus, valamint szívében és elméjében nyitottabb gondolkodású volt mint manapság. Ennek ellenére a zenekar továbbra is sikeres, 2006-os "Memorial" lemezük "Number 1" lett a portugál slágerlistákon, és a 2006-os MTV European Music Awards gálán a "Best Portuguese Act" díjat vihették haza. Hasonló elismerésben részesült a Within Temptation is, akiknek a következő évben a "Best Dutch & Belgian Act" díjat adományozták. A brigád további díjat söpörhetett be még abban az évben, mivel hazájukban a "World Music Awards" dijat is elnyerték.

Lacuna Coil

Az olasz Lacuna Coil (1997) a gothic metal műfaj igazi prémium szereplőjévé vált. A csoport a kezdetektől Cristina Scabbia női, és Andrea Ferro férfi énekesekkel szerepelt, bár a zenekar kevesebb "A Szépség és a Szörnyeteg" koreográfiát használ, és Ferro döntően tiszta hangon énekel. '94-ben alakultak meg Milánóban (egy ideig Sleep of Right, majd Ethereal néven futottak), és '96-ban adtak ki demóelvételt, melyet a Paradise Lost és a Type O Negative művei inspiráltak. 1998-ban a saját magukról elnevezett kislemezük felkeltette az itáliai ambient/goth színtér érdeklődését. Debütáló albumuk "In a Reverie" címmel 1999-ben jött ki, és bizonyos hasonlóságokat mutatott kortársaik, a The Gathering és a Moonspell zenéjével, de dalaik a könnyebben "emészthető" kategóriába tartoztak. A második nagylemez (Unleashed Memories) 2001-ben jelent meg, de a várt átütő sikert a 2002 októberében bemutatott "Comalies" hozta meg, melyet az egész metal világ dicsérete és elismerése kísért. A Lacuna Coil lett kiadójuk, a Century Media Records történetének legnagyobb előadóművészi sikere, és Olaszország legmagasabb lemezeladási számait produkálta a rock kategóriában. 2007 végén az a megtiszteltetés érte őket, hogy az első és egyetlen európai goth metal zenekarként sikeresen törtek be az Egyesült Államok zenei piacára, és leigázva a rádióadókat, kegyetlen albumeladási példányszámot tudhattak magukénak. A várva várt negyedik albumuk "Karmacode" címmel jött ki, és egyből a 28. helyek kezdett a Billboard toplistán, valamint az európai toplistákat is meghódította. A "Comalies" és a "Karmacode" albumokból világszerte közel egymillió darabot vásároltak a goth zenével megfertőzött rajongók, és izmos mennyiség fogyott az Államokban is. Ráadásul a zenekar az amerikai Ozzfest heavy metal fesztiválon is fellépett. 2009-ben jöttek ki a "Shallow Life" albummal, ami azonnal a Billboard lista 16. helyén nyitott. 2012 szintén szerencsés évnek mondható, mert "Dark Adrenaline" sorlemezük -amolyan nyitányként- rengeteg ország toplistáján előkelő helyen szerepelt.

Evanescence

2003-ban az Egyesült Államok, Arkanzasz (angolul: Arkansas) városából indult útjára az Evanescence formáció, akik debütlemezükkel rögtön kereskedelmi sikereket értek el. Stílusuk a gothic és az alternative metal érdekes keveréke, ezért dalaikat eleinte a kritikusok olyan alter bandákkal hasonlították össze, mint a P.O.D. és a Linkin Park. A szakértők azóta úgy tűnik felébredtek, és valamivel később az Evanescence, már a goth metal Within Temptation és a Lacuna Coil zenekarokkal volt összevetve. Adrien Begrand a PopMatters zenekritikusa kicsit fanyalogva jegyezte meg, hogy míg a Lacuna Coil a kései '90-es évek óta a gothic metal hallgatóbarát márkájaként fáradhatatlanul építi rajongótáborát, addig háttérbe szorítja őket néhány kukoricán hizlalt gyerek Arkansasból, akik mögött egy komplett népszerűséget-hozó gépezet dolgozik. Utat törnek maguknak az olasz sextett által kiépített úton, és az amerikai külvárosok elhülyült goth-gyerekeinek egy pop-orientált alternatívával áll elő. Cammila Albertson az Allmusictól szintén megtalálja magának a bandát, és "a már hígított metal márkanév pop változata" jellemzést adja a zenekarról. Míg Fernando Ribeiro a Moonspell-ből azt állítja, hogy az Evanescence nem is gothic metal banda, olyan publikációk amelyeket többek között a New York Times, a Rough Guides, a Rolling Stone és a Blender adtak ki, a zenekart a gothic metal színtérhez sorolják. Adrian Jackson, a My Dying Bride alapító basszere úgy érzi, hogy az amerikai csapat valami hasonlót akar csinálni mint ők, de pusztán kereskedelmi megfontolásból. Gregor Mackintosh a Paradise Lost-ból megállapítja, hogy generációs szakadék választja el őket az Evanescence-től, és ez azt eredményezi, hogy Paradise Lost csak közvetetten befolyásolja az Evanescence stílusát, nem úgy mint a Lacuna Coil. Az Evanescence sikerei "új alapokra" helyezik a gothic metal színtér hozzáállását, melynek lényege: "Ismerd meg és hódítsd meg". (Nem tudom miért szidják ennyire ezt a szegény együttest!? Két multi-platina album -amiből az egyik hétszeres, a másik kétszeres-, plusz a 2004-es Grammy-díj biztosan nemcsak a "média-hátszél" eredménye.)

HIM

A másik csapat amely kereskedelmi sikereket ért el világszerte, a finn HIM (1991) zenekar. A formáció nemcsak Finnországban, hanem egész Európában uralta a slágerlistákat, és különösen Németországban fantasztikus népszerűségnek örvendett, továbbá az egyetlen finn rock-banda, akik az USA-ban aranylemez fokozatot értek el eladásaikkal. A banda zenei műfaja nem határozható meg egyértelműen, mivel stílusuk időről-időre, lemezről-lemezre változott. Az együttes alapító-énekese Ville Valo, a "love metal" műfaj alá sorolja hangzásukat, ennek ellenére a legtöbb kritikus a gothic rock, a gothic metal, az alternative rock, az alternative metal, és a heavy metal műfajhoz köti a zenekart. A banda neve eredetileg a 'His Infernal Majesty' (Ő Pokoli Fensége) kifejezés szavainak kezdőbetűiből összeállított mozaikszó, de ezt a megjelölést hamar elhagyták azért, mert sátánistáknak vélték őket. Azóta a csapat egyszerűen HIM-ként szerepel, bár a régi név a mai napig félreértések forrása. A "666 Ways to Love" '97-ben jelent meg a banda bemutatkozó lemezeként, és stílusa a '80-as évek rock-metal elemeit ötvözte némi goth hatással. "Razorblade Romance" című sorlemezük 2000-es megjelenéséig sokat csiszoltak zenei hangzásukon -még inkáb a pop irányzat felé orientálódtak-, és a 2003-as "Love Metal" albumot már a "Black Sabbath és a Depeche Mode hangzásbeli találkozása" jellemzésekkel emlegették a kritikusok. A következő korong elkészítéséhez két évre volt szükség, de a "Dark Light" nevet viselő album komoly áttörést hozott az Egyesült Államokban, és rögtön a Billboard toplista 18. helyén kezdett. A darálás nem állt meg, és az újabb két évvel később kiadott "Venus Doom" a 12. helyen nyitott, ez volt a hatodik nagylemezük, amit a "Screamworks: Love in Theory and Practice" követett 2010-ben.

A HIM sajátos szimbólumáról, a "heartagramról" is ismert. Ezt a jelet maga Ville találta ki, egy szív és egy pentagramma egyesítéséből áll, ami az élet és a halál, valamint a szerelem és gyűlölet kontrasztját hivatott szimbolizálni.

A Finn színtér

Az elmúlt években a goth metal jelentős népszerűséget ért el Finnországban, és ezt fővonalbeli erős jelenléte, és kereskedelmi sikerei is igazolják. Az előző részben említett HIM, továbbá a Charon (1992), az Entwine (1995), a For My Pain... (1999), a Lullacry (1998), a Poisonblack (2000), a Sentenced (1989), és a To/Die/For (1993) kis- és nagylemezei az első tízben szerepelnek a finn toplistákon. Ezek közül a bandák közül a Sentenced formáció korai albumai még a melodic- és a "blackened" death metal műfaj irányvonalát követték. A For My Pain... (FMP) a finn Ouluból származik, és tagjai az Embraze (1994), az Eternal Tears of Sorrow (1994), a Nightwish (1996), a Charon (1992), és a Reflexion (2000) zenekarok tevékenységében is aktívan részt vesznek.

 

Értékelés: 
Átlag: 4.6 (11 szavazat)