Progressive Metal / Djent

A progressive metal (progresszív metal - haladó metal, ismert még prog metal vagy prog-metal néven is) a heavy metal alműfaja, mely a '80-as évek végén indult fejlődésnek az Egyesült Királyságban és Észak-Amerikában. A progresszív metal elsősorban a heavy metal és a progresszív rock stílusjegyeit ötvözi. Az előbbiből a torzított hangú gitárokon nyugvó súlyos és agresszív hangzást, az utóbbiból a rendkívül összetett zenei elemeket és a változatos "pszeudo-klasszikus" kompozíciókat használja fel. Nem ritka, hogy az előadók különböző klasszikus zenei, jazz, vagy akár atonális (hangnem nélküli) zenei motívumokat is alkalmaznak, akár egy dalon belül váltogatva az eltérő stílusokat. Ez is mutatja, hogy a progresszív, vagyis haladó jelző több szempontból is meghatározó benne, mivel az elérhető legtöbb zenei irányzatot próbálja egybeolvasztani úgy, hogy közben olyan új műfajt hoz létre, amely szakít a hagyományokkal, újításra, egyediségre törekszik. Talán túlzás azt állítani, hogy "elvont" zenei stílus, de néhány irányzata a többi metal műfajjal összehasonlítva nagyon idegen hangzású, ráadásul többnyire nehezen játszható, és gyakran nehezen befogadható.

Annak ellenére, hogy az új irányzat első képviselői már a '80-as évek végén feltűntek, a műfaj igazi ismertséget és kereskedelmi sikereket csak a '90-es évek elején-közepén ért el olyan művelői révén mint a Dream Theater, a Queensrÿche, a Tool és a Fates Warning. Az összetett zenei struktúrák, a szokatlan ütemmutatók és a komplikált hangszeres megoldások hatással voltak a heavy metal színtér egyéb bandáira is, ennek következményeként a progresszivitás különböző metal műfajokban is megjelent, még a Metallica is felhasználta a prog-metal bizonyos jellemzőit saját munkáiban.

Műfaji jellemzők

A prog-metal dalok általában bonyolult szerkezetűek, több stílus ravasz kombinációi ismerhetők fel a zenei témákban. Gyakoriak a tempó és a dinamika változások, az ütős és ritmusképletek rendkívül összetettek, ráadásul a különböző ritmusok (poliritmika) és az változatos ütemmutatók (polimetrika) gyakran fedik át egymást. A páratlan ritmuskavalkádot időnként súlyeltolódással és különleges hangsúlyozási technikával teszik igazán nyakatekerté. Így válik a zene összetetten szerteágazóvá, vagy inkább szerteágazóan összetetté. A minőségi hangszeres és technikai tudás alapkövetelmény, a zenészek magas szintű virtuozitási és improvizációs képessége létfontosságú komponense a nívós műveknek. Szinte általánosnak mondhatóak a többperces szerkesztett szólók, emiatt a dalok tipikusan hosszabbak az átlagnál, és gyakran fonódnak össze egymással egy közös témán vagy tematikán keresztül. Néhány példa: Dream Theater zenekar: "A Change of Seasons" (1995) 23:06, "Six Degrees of Inner Turbulence" (2002) 42:04, "Octavarium" (2005) 24:00, Symphony X zenekar: "The Divine Wings of Tragedy" (1997) 20:43, "The Odyssey" (2002) 24:14. Az énekstílus gyakran operai, illetve a magas regiszterekben előadott, de a középtartományú és az extrém metal műfajokból származó mély hörgős előadásmód sem ritka. A dallamos ellenpontokkal és kórushatásokkal kibővített többrétegű vokál szintén igen gyakori. A dalszövegek elég változatosak, a különböző fantasy tárgykörök mellett, a személyes tapasztalatok és élmények, a technológia, a korrupció, az érzelmek, a társadalmi problémák stb. témái is helyt kapnak, de a lírai tartalmak előadásmódján érződik az intellektuális és igényes költői kifejezésmódra való törekvés. Az évek során a prog-metal stílusjegyei számos egyéb metal műfajban megjelentek, jellemzői megtalálhatók a death metal, a black metal, az avant-garde metal, az industrial metal, a metalcore, a thrash metal, a power metal, a mathcore és post-metal műfajokban, egyedi zenei megközelítésével további alműfajokat hozva létre.

Történelem

A progresszív rock és heavy metal stílus első találkozása a '60-as évek végére és a '70-es évek elejére tehető. Angliában a High Tide (1969), ami egyike volt a legsúlyosabb progresszív rock zenekaroknak, olyan ősmetal bandák zenei hatásait fogadta be mint a Cream, a Blue Cheer és a Jeff Beck Group. Más zenekarok is nyitottak a fajsúlyosabb, metalosabb hangzás felé, például a brit King Crimson (1969) vagy a kanadai Rush (1968) zenéjében egyre gyakrabban jelentek meg zúzós és erőteljes riffek, de a korai '70-es évek egyik legnépszerűbb hard rock csapata, a Londonban megalakult Uriah Heep (1969) is mesterien egyesítette a heavy metal erejét és a progresszív rock komplexitását. A Rush nótái közül a "By-Tor and Snow Dog", az "Anthem", a "Bastille Day", a "Something for Nothing", a "2112" vagy a "The Fountain of Lamneth" a szakértők szerint a progresszív metal legkorábbi iskolapéldái. Mellettük a német Lucifer Friend (1970), és honi társa, a csak három évet megélt egylemezes Night Sun (1970-1973) művei szintén a prog-metal alapvetéseinek számítanak. A fáradhatatlan útkeresés ellenére a progresszív irányzat csak a '80-as évek második felére "metalizálódott" annyira, hogy elismert és önálló metal műfajjá válhasson, és ebben hatalmas szerep jutott a feltörekvő új tengerentúli bandáknak, közéjük tartozott a Queensrÿche (1981), a Fates Warning (1983), a Dream Theater (1985) és a Psychotic Waltz (1986). Ezek a zenekarok sok elemet átvettek a progresszív rock bandák zenei vívmányaiból, elsősorban a prog-rock dalok különleges hangszerelésének és szokatlan kompozíciós szerkezetének sajátosságait gyúrták egybe a heavy metal agresszív hangzásbeli jellemzőivel. Ezek a csapatok úgy érezhették nincsenek határai a zenei kísérletezésnek, és hatásuk sokkhullámként futott végig a metalzenei színtéren.

 

 

 

 

 

 


A korai prog-metal zászlóshajói (Fates Warning, Queensrÿche, Dream Theater, Psychotic Waltz) némiképp eltérő módon viszonyultak a műfajhoz. A Bellevue-i Queensrÿche munkáit a dallamos megközelítés jellemzi, az "Operation: Mindcrime" (1988) konceptalbummal jelentős kritikai elismerést, az Empire (1990) nagylemezzel pedig a zenekar és a műfaj legnagyobb kereskedelmi sikerét érték el. Az utóbbi korong a 7. helyezésig jutott a Billboard 200-on, több mint hárommillió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, azaz több, mint az első négy nagylemezükből összesen. Az album legsikeresebb dala, a nagyzenekari kísérettel elkészített "Silent Lucidity" című power ballada önálló kislemezen is megjelent, 9. lett a Billboard Hot 100-as listáján, és 1. a Mainstream Rock Chart-on. Későbbi albumaik mindegyike komoly változást hozott az előzőhöz képest, az újítások hol jobban hol rosszabbul sikerültek, és ezt tükrözték és tükrözik napjainkban is az egymásnak ellentmondó kritikai értékelések és hallgatói vélemények. A Hartford-ban összeállt Fates Warning jóval agresszívabb hangzással hívta fel magára a figyelmet, zenéjüket lendületes thrash és NWOBHM vonulatok szőtték át, és ezt a tényt az befolyásolta, hogy indulásuk idején a Judas Priest, az Iron Maiden stb. zenekarok igazán a csúcson voltak, és általánosságban is a keményebb műfajok taroltak. Hangzásukban az 1989-es "Perfect Symmetry" album hozott gyökeres változást, a dalokból eltűnt az NWOBHM hatása és ezzel együtt az offenzív riffek, a végeredmény pedig sokkal közelebb állt a korai progresszív metal hagyományaihoz. A prog-metal tradicionális irányvonalát követte a Long Island-i Dream Theater csapat is, ők eleinte még inkább a konvencionális progresszív rock alapokra helyezték a hangsúlyt, kombinálva az alapító tagok korábbi karrierje során tökéletesre fejlesztett virtuozitással és instrumentális tudással, de fejlődésük során számos egyéb zenei elemet (Metallica stílusú thrash, jazz, szimfonikus, komolyzene stb.) befogadtak. A később arany minősítést szerző '92-es "Images and Words" korongon kiadott nyolc perces "Pull Me Under" című szong azonnal rádiós és MTV (Music Television) sláger lett. A progresszív/hagyományos metal, valamint az idegen zenei elemek aránya és összetétele albumról albumra változott, és erre az állandó megújulásra az időnként előforduló tagcserék is rátettek egy lapáttal. Egy dolog azonban sosem változott. A káprázatos technikai tudás, a fantasztikus összhang és a elképesztő profizmus. (Annak ellenére, hogy azóta is jó néhány arany/platina fokozatot, és több mint 12 milliós eladási példányszámot értek el lemezeikkel, következetesen távol tartják magukat a mainstream trendek befolyásától.) Az együttes több tagja a híres Boston-i Berklee College of Music kortárs zenei képzést nyújtó felsőoktatási intézmény hallgatója volt, és több interjúban is kifejtették, hogy az iskola vegyes érdeklődési körű tagjai temérdek zenei ötlettel látták el egymást. (Rockerek és jazzerek kéz a kézben.) Ez a variábilis zenei környezet határozta meg későbbi stílusukat, és ez magyarázza azt a tényt, hogy koncertjeiket metal, jazz, és komolyzenei rajongók egyaránt látogatják. (A Dream Theater szokatlanul hosszú, 2-3-4 órás koncertjeiről is híres. Az ezeken felvonultatott látványelemek és a hallgatók számára kiszámíthatatlan, de mégis precízen összeállított show, garantálja az átütő vizuális és muzikális élményt.) Az El Cajon-ban megalakult Psychotic Waltz 1990-es Aslan elnevezésű debüt albumán hallható meglehetősen összetett hangzásban még főként dallamos és harmonikus riffek domináltak, de már egy-egy disszonáns akkord "beszivárgott" a dalokba. Az ezt követő albumokon egyre több szimfonikus, funk, alternatív, és később némi grunge elem is megjelent, abszolút egyedivé téve a brigád műveit.

Mindeközben a floridai death metal mozgalom több befolyásos szereplője kísérletezni kezdett különböző space-rock, jazz-rock és jazz motívumokkal, közéjük tartozott a Cynic (1987), az Atheist (1988) és a Death (1984), és ezekből az innovációkból olyan mérföldkőnek számító albumok születtek, mint a "Focus" (Cynic - 1993), az "Unquestionable Presence" (Atheist - 1991) és az "Individual Thought Patterns" (Death - 1993). A felsorolt bandák munkáit napjaink modern prog-metal zenekarai gyakran jelölik meg fontos inspirációs forrásként.

A '90-es évek elején-közepén progresszív metal zenekarok újabb hulláma indult útjára, és ezek a csapatok egyre változatosabb zenei variációkkal álltak elő. A nevesebb proggerek közé tartozik a svéd Pain of Salvation (1984), a holland Ayreon projekt (1994), az amerikai Tool (1990) és a Symphony X (1994), a brit Threshold (1988) stb. A svéd Pain of Salvation a '70-es évek progresszív rock zenéjére épített, de későbbi lemezein blues, pop, funk, gothic és még disco elemeket is felhasznált, éteri szintetizátorhangokkal, valamint arab és keleti zenei hatásokkal vegyítve. A stílusok kavalkádját intelligensen megkomponált és elképesztő komplexitású dalokká formálták, ezeket konceptalbumokká fűzték össze, melyek mind zenei, mind szellemi szinten műalkotásoknak számítanak. A Los Angeles-i Tool zenekar 1990-ben állt össze, és már első munkáiból példaértékű egyéniség és egyediség sugárzott. Rövid időn belül kifejlesztették azt a formabontó és minőségi "túúlos" hangzást, ami többszörös Grammy díjassá tette a csapatot. Rendkívül nyitott szellemiségű zenéjük progresszív, pszichedelikus, alternatív, indie* rock és metal elemekből összegyúrt súlyos hangulatú, de karakteres hangzásban öltött testet. Nehezen emészthető és olykor-olykor szinte "megterhelő" dalaik, hátborzongató hangulati és érzelmi hatást tudtak kiváltani az absztrakt művészet irányt fogékony rajongókból. De az elvont zene, a szélsőséges hangzás és előadásmód a metalheadeket is megosztotta, sokak szerint a Tool-t nem lehet egy kicsit kedvelni vagy egy kicsit nem kedvelni. Csak imádni lehet, ahogy a műértő rajongók teszik, vagy szívből gyűlölni, ahogy azok teszik, akik már az első néhány hang hallójáratba jutása után a kockás terítőt és a csirkepörköltet magukkal rántva fordultak le a konyhaszékről. A holland származású Arjen Anthony Lucassen egyszemélyes zenekara az Ayreon projekt zenei stílusa túlnyomórészt progresszív rock, de elektronikus, klasszikus, és népzenei motívumok is megtalálhatók benne, ezzel a művész egy teljesen új zenei irányzatot teremtett. Hangszerei a hagyományos zeneszerszámoktól kezdve (gitár, basszusgitár, billentyűs, Hammond orgona, dob) a népi hangszerekig (hegedű, cselló, brácsa, fuvola, mandolin, szitár stb.) terjednek. Az Ayreon albumok kivétel nélkül konceptalbumok, ezeket nagyrészt "rock operának" vagy "metal operának" titulálják, mert mind egy-egy összefüggő, teljes történetet mesél el, saját szereplőkkel, melyeket neves énekesek személyesítenek meg. Az amerikai Symphony X brigád az európai stílusú power metal jellegzetességeit ötvözte neoklasszikus és prog-metal elemekkel, ezzel új vonalat hozva létre a progresszív metal műfajban. A prog színtér üde színfoltja a szintén amerikai Mastodon (1999). Dalaik bonyolult ritmikáját és időtöréseit, valamint az atmoszférikus betéteket és a sludge metalos riffeket sajátságos hangzásban egyesítették. A zenekar dobosa Brann Dailor szerint a Yes, a King Crimson, a Genesis, és a korai prog-rock együttesek anyagai komoly inspirációt nyújtottak saját zenei elképzeléseik megvalósításához. A nagyon mély hatású és időnként sötét tónusú zenét kreáló Genesis együttessel kapcsolatban meg kell említeni valami nagyon érdekeset. Az 1971-ben kiadott Nursery Cryme album "The Musical Box" és "The Return of the Giant Hogweed" dalaiban Steve Hackett a zenekar gitárosa a tapping** gitárjáték-technika (érintőstílus) egyfajta ősét mutatta be, aminek kifejlesztését általában Eddie Van Halen-nek tulajdonítják. Ráadásul Hackett állítja, maga Eddie Van Halen mondta neki, hogy ezt a technikát azután sajátította el, miután részt vett egy Genesis koncerten még a '70-es években. Hogy mik vannak!? (Sajnos Steve Hackett-ről elfogadható színvonalú "tappingos" képet nem találtam, így csak egy rossz minőségű dokumentumfilmből tudtam kivágni a jelenetet.)

Zenekari példák: az amerikai Baroness (2003) és a Redemption (2001), a német Vanden Plas (1986), a dán Royal Hunt (1989), a brit Porcupine Tree (1987), és a lengyel Riverside (2001).

*Indie rock
Az indie szó az angol independent (független) szóból származik. Indie rock egy gyűjtőfogalom, ami széles körben magába foglalja a rockhoz közeli művészeket és stílusokat, amelyek egy bizonyos fokig megőrzik az underground kultúra értékeit. Idővel az indie rock (gyakran csak indie-nek nevezik) egy sokoldalú alműfaja lett az alternatív rocknak.

**Tapping
Ez a módszer tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jobb kéz a pengetést mellőzve kalapácstechnikával üt (úgymond tappingel) a fogólapon, miközben a bal kéz önmaga által elpengetett legátókkal artikulál dallamokat, vagy éppen szólózik kedvére.

 

 

 

 

 


 

Sokféleség

Az idők során a progresszív metal számtalan alműfajra bomlott, emellett alapjegyei más zenei stílusokban is gyökeret vertek, ugyanakkor az alap prog-metal kevert zenei jellemzői miatt a felhasználás módja jelentős differenciákat produkált. Például az amerikai King's X (1980) zenekar és a svéd Opeth (1990) banda, a prog zenei spektrum ellenkező végéről láttak hozzá a feladathoz. A Springfield-i King's X lágyabb, hard rock alapokon nyugvó zenéjét progresszív metal, funk és soul, az énekstílust blues, gospel és korai rock jegyekkel ötvözte. Az eltérő stílusú zenei elemeket különleges érzékkel formálták organikus egésszé, ihletet és útmutatást adva számtalan egyéb műfaj számára. Sokan a grunge előfutárának és nu-metal egyik legfőbb inspirációs forrásának tartják a csapat műveit sőt, az alter metal/grunge vonalon nyomuló Pearl Jam basszusgitárosa Jeff Ament egyszer azt mondta: "A King's X találta fel a grunge-ot." Ez valószínűleg egy kicsit túlzó kijelentés de az biztos, hogy kiemelkedő minőségű alkotásokkal látták el a rock/metal színteret, mesterműveik nem kevés, azóta már legendássá vált zenekar munkásságára hatottak inspirálóan. Annak ellenére, hogy a King's X a rocktörténelem egyik legfantasztikusabb triója, be kellett érnie az úttörők sanyarú sorsával: az igazi nagy áttörés mindig elkerülte őket. A Stockholm-i Opeth brigádot David Isberg énekes hozta össze. Zenéjükben a death metal keveredik a '70-es évekbeli prog-rock koncepcióival, azaz a hörgő ének és a súlyos gitárhangzás mellett a hangulatos akusztikus részek és tiszta dallamos ének, néha gothic metal vonulatok is hangsúlyosan jelen vannak. Az Opeth, stílusa alapján a progresszív death metal alműfajba tartozik, és a banda zenei irányvonalának egyik meghatározója Mikael Åkerfeldt gitáros szerint az agresszív hangzás oka részben az, hogy fiatal éveiben a Camel és a Yes prog-rock együttesek munkái mellett olyan heavy metal zenekarok tették rá a legnagyobb benyomást mint az Iron Maiden, a Slayer, a Death, a Black Sabbath, a Deep Purple, a Celtic Frost, a King Diamond, a Morbid Angel, és különösen a Judas Priest. A zenekar számos tagcserét élt meg az évek során, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy hangzásuk időről-időre változott, formálódott. Åkerfeldt és zenésztársai zseniális érzékkel találják meg ebben a rendkívül sokrétű zenei sokféleségben a megfelelő irányt, és innovatív hozzáállásuk garantálja a zenekar minden albumkiadásnál felismerhető megújulását. Ez az egyértelműen meghatározott irányú, de nem korlátok közé szorított útkeresés pedig biztosítja, hogy a minden új nagylemez egy-egy korszakalkotó remekművé válhasson.

A klasszikus és a szimfonikus zene is jelentős hatással volt a progresszív metal fejlődésére. Ezzel nagymértékben bővült a műfajban felhasznált eszközök köre, mivel a legtöbb prog-metal formáció szerves részét képező zongora/szintetizátor mellett nem ritkán vonós és fúvós hangszerek, mi több, különféle etnikumok egzotikus hangszerei is megjelentek. Olyan művészek mint Devin Townsend, a Symphony X (1994) és a Shadow Gallery (1985), a klasszikus zenei kompozíciókra jellemző komplexitást tökéletesen ötvözték a hagyományos progresszív metal érzékenységével és kifinomultságával. A komolyzenei elemek mellett Devin Towsend sok ambient (környezeti) kiegészítőt is alkalmazott zenéje atmoszférikus hatásának erősítésére. De a prog-metal egyéb képviselői is hasonlóképpen jártak el, például a Dream Theater (1986), a Planet X (1999), a Liquid Tension Experiment (1998), és a Bad Salad (2007) a jazz zenei hatásokra voltak nyitottak, például közkedvelté váltak az improvizációs részek és a kiterjesztett szóló szakaszok, ezek gyakran a "trading solo" megoldásra épültek, melynek lényege, hogy több hangszer egymás után, mintegy egymásra válaszolva szólózgat. A Cynic, az Atheist, a Death, a Meshuggah és a Pestilence jazz és death metal, a Dillinger Escape Plan jazz és mathcore fúziót hozott létre, igaz, hogy teljesen egyedi és drámaian eltérő módon.

A progresszív hatások a thrash metal műfajt sem hagyták érintetlenül. A California-i Dark Angel (1983) "Time Does Not Heal" nevet viselő 1991-es negyedik albuma jelentős változásokat mutatott az előzőekhez képest. A híressé váló "9 dal, 67 perc, 246 riff" matricával felcímkézett borítójú album, a thrash műfajban megszokott rövid számokhoz képest szokatlanul hosszú (5:06-9:16) játékidejű dalokat tartalmazott. Az időnként kicsit kaotikusnak tűnő prog-metal vonulatok összefűzése a thrash nyers energiájával és sodrásával érdekes végeredményt produkált, ezért annak dacára, hogy ma már korszakalkotó anyagként említik, abban az időben nagyon megosztotta a hallgatóságot. A '82-ben összeállt Texas-i Watchtower 1985-ös "Energetic Disassembly" debütáló albumát a prog-thrash igazi gyöngyszemének tartják, de a későbbi "Őrtorony" korongok is mind a prog-metal klasszikusaivá váltak. Még a Megadeth (1983) alakulatot is kapcsolatba hozták a progresszív metal műfajjal, különösen a "Rust In Peace" (1990) című negyedik album megjelenésekor. Ezen rendkívül összetett ritmusképletek és időnként szokatlan dallamkompozíciók jelentek meg, az Allmusic meg is jegyezte, hogy talán ez a "Megadeth legerősebb zenei erőfeszítése". Dave Mustaine a csapat frontembere azt mondta, hogy a korai '80-as években a "jazz-metal" elnevezés is feltűnt velük kapcsolatban, ami annak ellenére túlzás, hogy Mustaine személy szerint nagyon szereti a jazzt, és rövid ideig jazz "hátterű" zenészek is részt vettek a formáció első munkáiban (Gar Samuelson dobos és Chris Poland gitáros). Időnként az a vélekedés is felröppent, hogy a féktelen ösztönmetal thrash műfaj ötvözése a kifinomult progos elemekkel, az kérem szépen maga a gondolkodó ember thrash metalja (Köszönjük Emese!).

Zenekari példák: a svájci Coroner (1983), az amerikai Nevermore (1992), a Sadus (1984) és az Anacrusis (1986), a német Mekong Delta (1985), és a kanadai Voivod (1981).

A black metal színtér szereplői közül a norvég Emperor (1991) az elsők között jelent meg progresszív metal és a black metal különös elegyével. A zenekar '97-es "Anthems to the Welkin at Dusk" című második lemezén egészen ritka és különleges dalszerkezetek, dallamok, hangulatok és érzések többrétegű kavalkádja jelent meg, harmonikus egységbe kovácsolva a progresszív, a szimfonikus és a black metal műfajok zenei elemeit. (A csapat későbbi munkáiban a szimfonikus hatások még inkább erősödtek, ezért elsősorban szimfonikus black metal zenekarként vonultak be a metaltörténelembe.) Az egyéb metal műfajokkal történű fúziókat a black metal színtéren elég ellentmondásos jelenségnek tartották, jórészt elutasították, és a kemény mag sokáig csak marginális jelenségnek tartotta az ilyen törekvéseket. Az idő azonban rácáfolt a berzenkedőkre, és olyan csapatok mint a viking-black Enslaved (1991), az atmoszférikus-black Arcturus (1991-napjainkban már inkább avantgárd-progresszív), a folk-black Borknagar (1995), az extrém-progresszív Ihsahn (2005), vagy az ambient-black Wolves in the Throne Room (2002) sikeresen törték meg a black metal konvencióit. Néhányan még ezen is túltettek, példaként hozható fel a francia Deathspell Omega (1998) zenekar, ők a "haladó" és kísérleti elemek túlsúlyba kerülésével még a progresszív black metal besorolást is kinőtték és az avant-garde black metal kategóriába léptek át, de megemlíthető a romániai Negură Bunget (1995) csapat is, akik nem azonosultak a sátánista black metal tematikával, inkább transzszilvánia spirituális, mitológiai, népi és természeti témáit dolgozták fel, és ezáltal válhattak egy különleges atmoszférikus-progresszív-folk black metal zenekarrá.


Ezzel szemben a progresszív hatásoknak jóval kevesebb elutasítással kellett szembesülniük a death metal színtéren. A korábban említett Cynic-Atheist-Death triumvirátus prog-death metal anyagai kedvező fogadtatásra és számos követőre találtak. Ezek a művek a metal világ műfaji sokféleségére jótékonyan hatottak, és bőséges inspirációval látták el a kísérletező kedvű zenekarokat. A haladó szellemiséget követte többek között a német Necrophagist (1992), az Obscura (2002) és a Disillusion (1994), a francia Gojira (2001), a svéd Edge of Sanity (1989), az In Mourning (2000) és a Meshuggah (1987), az olasz Sadist (1990), a lengyel Quo Vadis (1986), de ide sorolhatók a holland Pestilence (1986) későbbi munkái is.

 

 

 

 

 

 


A Symphony X névadó debütáló albuma 1994-ben látta meg a napvilágot a japán Zero Corporation lemezkiadó támogatásával. A progresszív metal és a neoklasszikus power metal elemeit egyaránt felmutató lemez pozitív kritikákban részesült, de ebben az időben még elsősorban a szigetországban vált ismertté. A nemzetközi áttörést a '97-es harmadik, "The Divine Wings of Tragedy" album hozta meg a csapat számára. Ezen tovább erősödött a progresszív hatás, és a bivalyerős power metal riffekre, a magával ragadó dallamokra, a többszólamú refrénekre és a neoklasszikus vonulatokra Russell Allen káprázatos énektudása tette fel a koronát. Az elsőrangú anyagra a rock sajtó is felfigyelt, és a zenekar rövid időn belül meghívást kapott egy európai fellépéssorozatra. A turné igencsak sikeresnek bizonyult, a banda telt házas előadásokat tartott Németországban, Hollandiában, Svájcban, Olaszországban és Franciaországban, tovább erősítve a banda növekvő rajongótáborát. Az irányzat ismertségét nagyban segítette az 1999-ben Hollandiában útjára induló "ProgPower" zenei fesztivál, ami évenként ismétlődő rendezvénnyé vált (időközben "ProgPower Europe" névre keresztelődött át a buli). Rá két évre startolt el a "ProgPower USA", ami európai zsúrhoz hasonlóan évről-évre a progresszív/power metal nagyágyúit tereli a színpadra. A progresszív power metal napjainkban is töretlen népszerűségnek örvend, az érdekes progos elemek és a magasztos poweres hatások eltérő mértékű egyesítése garantálja a hangzás változatosságát és sokszínűségét. Az meg már csak a pont az i-re, ha ehhez infúzióként kórus/nagyzenekari kíséretet, és beöntésként neoklasszikus/szimfonikus kiegészítőket adagolnak.

Zenekari példák: az olasz Labyrinth (1994), a DGM (1994) és a Vision Divine (1998), a norvég Pagan's Mind (2000), svéd Evergrey (1995) és a Skyfire (1995), amerikai Savatage (1983), a Fates Warning (1984) és a Circle II Circle (2002), a Crimson Glory (1982) és a Theocracy (2002), a spanyol Avalanch (1993), valamint a dán Manticora (1996) és a Wuthering Heights (1997).

Néhány folk metal együttes is nyitott volt a progresszív hatásokra, és a népi-nemzeti motívumok közé progresszív elemeket csempésztek.

Zenekari példák: a kanadai Moonlyght (1995), a Feröer (Føroyar) szigeteki Týr (1998), a norvég Lumsk (1998), valamint a svéd Vintersorg (1994).

Különbözőség az avant-garde metaltól

Mind az avant-garde metal, mind a progresszív metal olyan műfaj, melyeknek alapeleme a kísérletezés és az új zenei ötletek megvalósítása. Azonban van egy nagy különbség a két forma között. Az egyik legszembetűnőbb eltérés, hogy míg a progresszív metal bandák az új összetett zenei struktúrák és ritmusok kialakítása közben többnyire ragaszkodnak a viszonylag hagyományosnak mondható hangszereléshez, addig az avang-garde zenekarok kísérletezéseiben a szokatlan hangok használata alapvető fontosságú.

Djent

A djent nem önálló zenei műfaj, inkább egy a progresszív metal műfajhoz köthető, agresszív, időnként gothic és industrial hangzással kiegészült speciális játékstílus, azon belül is elsősorban egy math/tech jegyeket viselő továbbfejlesztett gitárjáték-technika. Alapjait az erősen torzított és mélyre hangolt, többnyire hét vagy nyolc húros gitárok adják (kilenc húros gitárról is készült már fotó a Meshuggah zenészeivel!), melyek robajszerű hangját, az egyéb metal műfajokban 2-3 hang lefogásával megszólaltatott power-akkordokhoz képest egy negyedik hang bevonásával játszott dupla oktávokkal teszik még agresszívabbá és súlyosabbá. Erre a pincemély alaphangzásra épül rá maga az érdemi rész, az a bonyolult szerkezetű és helyenként jazzes összhangzatokat is tartalmazó gitárjáték, aminek technikai és ritmikai (gyakran poliritmikai) összetettségét, elsőként a groove metal műfajban elterjedt "palm mute" módszer biztosítja. Ennek lényege, hogy amikor a gitáros megpengeti valamelyik húrt (többnyire a legmélyebb hangút), szinte közvetlenül utána a húrláb közelében a kéz élével el is némítja a rezgést. A hangszer ekkor egyetlen rövid hangot produkál, a gyorsan egymás után játszott hangok sem olvadnak egybe, a zene tehát "pöfögősen" szaggatottá válik. Ezt a staccatót kiválóan lehet használni ebben a disszonanciával és szokatlan ritmikával operáló irányzatban. Ezeket a rövid lefojtott hangsorozatokat a magyar nyelvben a "dzs-dzs" kifejezéssel illusztrálják, az angol azonban erre a "djent" szót használja. Természetesen a basszusgitár és a dob (főként dupla-lábgép) szorgosan követi az ütemet, erősítve és kiemeleve a precízen tagolt hangzást. Talán kijelenthető, hogy a djent titulussal ma már egyféle math/technical prog-metal stílust különböztetnek meg.

 

 

 

 

 

 


A djent elnevezés megjelenése az öttagú svéd Meshuggah banda zenei ötleteléseihez vezethető vissza. A legenda szerint szóló- és ritmusgitárosuk Fredrik Thordendal használta először egyéni, újító hangzásának magyarázatához. A új gitárjáték-technika és a djent hangutánzó szó elterjedése néhány fiatal merész-zenész állhatatos munkájának köszönhető. Közülük az Egyesült Államokbeli Bethesda-ból származó Periphery (2005) brigád gitáros alapító tagja "Bulb", alias Misha Mansoor óriási szerepet vállalt Thordendal ötletének továbbfejlesztésében és elterjesztésében. A szívós munka odáig vezetett, hogy érdekes módon mára a djent fogalom elsősorban a Periphery nevével forrt össze annak ellenére, hogy Mansoor szerint a Meshuggah "Destroy Erase Improve" (1995) című második nagylemezén hallható "Soul Burn" szong mutatta meg a metal szakma számára, mi is (lesz) az a djent. Fontos megemlíteni, hogy a kezdetekkor, a Meshuggah mellett a brit Sikth (1999 véglegesen 2001) formáció munkáiban is megjelentek a különleges hangzás első, még kiforratlan jegyei, és a későbbi djent csapatok mindkettejükre fontos inspirációs forrásként hivatkoznak. A djent jelenség gyorsan elterjedt és vált a trenddé, mivel az ezredfordulót követő években számos zenekar állt össze a djent égisze alatt, de a növekedést az a tény is erősítette, hogy a stílus meglehetősen "szabad", mivel a dalok és az albumok jelentős része ingyenesen elérhető és felhasználható, így mára a brutális de különleges és igényes stílus saját közösségi oldalakkal, fórumokkal, és lelkes rajongótáborral rendelkezik. Idővel a rajongók egyéb módon is megkülönböztették magukat a hagyományos metal hallgatóktól, és a megszokott metalhead elnevezés helyett a djentlemen vált elterjedté (ezt név a stílus művészeire is használatos).

Zenekari példák: az angol TesseracT (2007), a Monuments (2009), a The Safety Fire (2006) és a Xerath (2007), a svéd Vildhjarta (2005), a holland Textures (2003), a francia Uneven Structure (2008), az amerikai Animals as Leaders (2007), és a török Gradjent.

Természetesen a progresszív metal műfaj sem mentes a tehetségtelen előadóktól. Ezek a kutyaütők a műfaj által nyújtott haladó felfogást és szabadelvűséget valamiféle öncélú művészkedésre és elvont önmegvalósításra használják, a végeredmény pedig progresszivitás helyett progresszívatásban netalán progresszívásban kel életre...


Ez a leírás talán több kiragadott/pontatlan információt tartalmaz a többihez képest (Majd javítgatom!). Ennek oka az, hogy nem vagyok jártas a progresszív metal világában, sőt mi több nem is igazán vagyok fogékony rá (bár a DT és az Opeth lemezeit szeretem). Számomra valahogy megfoghatatlan az egész, ráadásul vagy nem vagyok elég érett az élvezetéhez, vagy szellemileg még nem jutottam el a kellő szintre. A feleségem szerint az előbbi valószínű, az utóbbi meg egészen biztos (és maradandó) állapot. Na mindegy, ezt a hiányosságot tudjuk be a házasságom évei alatt szerzett visszafordíthatatlan agykárosodásomnak!

Az biztos, hogy a műfajhoz Toolságosan is laikus vagyok... de esküszöm nem én vagyok az a kockásterítős-konyhaszékes!

Értékelés: 
Átlag: 5 (13 szavazat)