Thrash Metal

A thrash metal (vagy egyszerűen csak thrash) a heavy metal műfaj egyik extrém ága. A '80-as évek elején-közepén induló stílus viszonylag rövid ideig tartó uralma felforgatta a metal színteret, megjelenése hatalmas inspirációt jelentett a későbbi extrém metal műfajok, elsősorban a black metal és a death metal számára. Hangzásában a NWOBHM (New Wave of British Heavy Metal - a Brit Heavy Metal Új Hulláma) és a hardcore punk elemeit ötvözi, megszólalását leginkább a gyors tempó és a pokoli agresszió jellemzi. A thrash a kezdetektől a metalzene megalkuvást nem ismerő formája lett, megjelenésével az egész fémzenei műfaj más szintre emelkedett. A legnagyobb színterek Amerikában - San Francisco Bay Area, Los Angeles és New York -, valamint Németországban alakultak ki, de a Brazil és az Ausztrál thrash közösség is jelentősnek mondható. Furcsa ellentmondás, hogy a thrash metal legfőbb ihletadóinak számító metalzenekarok (Venom, Motörhead stb.) brit származása és az Egyesült Királyságban működő erőteljes punkzenei mozgalom ellenére Anglia sosem vált thrash-nagyhatalommá. Maga a thrash szó egyébként hadarást, csépelést jelent, ami jól foglalja össze a műfaj legfőbb jellemvonásait.

Műfaji jellemzők

A műfaj a '80-as évek elején a hardcore punk* dobstílusának és a NWOBHM gitárjátékának ötvözeteként jött létre, közvetlen evolúciós elődjének a szintén nagyon gyors, de kevésbé agresszív speed metal tekinthető. (Metal Enciklopédiás stílusban definiálva: speed és hardcore szülőktől született meg a kisdead, avagy a speed metal elhardkórosodott. Höhö.) A viszonylag egyszerű dalképletek lelke a kimunkált és technikás gitárjáték, mely alapját a power akkordok* (kvint) adják. A teljesen általános alternatív-* vagy tremolo pengetési mód mellett a súlyosabb dalokban downstroke* pengetést használnak, és gyakori a "palm-muting" technika alkalmazása is. A thrash nyers hangzása általában gyors tempójú és mélyebb hangfekvésű komplex gitárriffekből, magas hangfekvésű szólókból, a dupla-lábgépre/duplázóra építő intenzív dobmunkából, és agresszív énekből (sokszor üvöltés) áll. Gyakoriak a tempó és ritmusváltások, valamint a tört ütemek. A thrashben leginkább minor skálákat - Aeolian, Phrygian és Blues - használnak.

Gitár

A thrash bandákban népszerű a kétfős ritmus- és/vagy szólógitáros felállás, ami - kiegészülve a basszerossal - jóval több variációs lehetőséget biztosít a gitárjátékban, mint az egyszerűbb felépítésű zenekarok esetében. Egyrészt folyamatosan fenntartható a dús, agresszív hangzás mikor a szólózás miatt az egyik gitáros kiválik a ritmusszekcióból, másrészt a gitárosok egymás játékára válaszolva frenetikus szólópárbajokat vívhatnak, harmadrészt hatékonyabban tudják támogatni a vérbeli thrashez szükséges ritmizálási anomáliák kifogástalan prezentálását. Legendás kettősök alakultak ki ilyen összetétellel, mesteri módon pendült egy húron például Dan Spitz/Scott Ian (Anthrax), Eric Peterson/Alex Skolnick (Testament), Kirk Hammett/James Hetfield (Metallica), Jeff Hanneman/Kerry King (Slayer), Dave Mustaine/xy ezredik kiváló gitáros (Megadeth), vagy a "H-Team"-nek becézett Rick Hunolt/Gary Holt páros az Exodus-ból. A gitárriffekben gyakran kromatikus skálákat, hangsúlyosan kiemelt tritonus hangközöket, és lerövidített időközzel rendelkező hangzatokat használnak, ahelyett, hogy a megszokott módon egyetlen skála mentén riffelnének. Példaként említhető a "Master Of Puppets" a Metallica-tól, amiben a kezdeti ereszkedő kromatikus skálát egy tritonus-bázisú emelkedő kromatikus hangsor követi. (A helyes megfejtők között 1db Slayer kazettát sorsolunk ki!)

Dob

A dobjátékban a gyorsaság és a precizitás alapelvárás, de a dobtémák technikás és kreatív előadásmódjához kellő rugalmasság, kitartás és erő is kell, amit csak jól képzett, szakmailag magas színvonalon álló ütőhangszeres zenész képes megvalósítani. A sebesség, a tempó és ritmusváltások, a pattogós és tördelt ütemek mind a thrash metal fontos jellemzői. A zenehallgatás szinte gyorsuló érzetet ad, melynek oka a hiperagresszív, erőmű stílusú dobolás. A dobos gyakran használ két basszusdobot vagy egy dupla-basszus pedált annak érdekében, hogy ütős hangszerei brutális megszólalásúak legyenek. A dupla nagydob zakatolása és a pergők tika-tika kelepelése feszültséget teremt, míg az egzaltált alaptempó könyörtelenséget és erőt sugall. A duplabasszus-dobjáték metal műfajbeli feltűnése leginkább a Motörhead dobosa Phil "Philthy Animal" Taylor nevéhez köthető, aki a '79-es "Overkill" című dalban mutatta be ezt a módszert. (Mellette Ian Paice, Cozy Powell, Carmine Appice és Tommy Aldridge szintén dupla-basszus úttörők) Különösen gyors dupla-basszus játéka, és a blast beat technika thrash metalon belüli első alkalmazása révén Charlie Benante az Anthrax dobosa komoly elismerésre tett szert, de a két basszusdob használói közül Dave Lombardo a Slayer egykori ütőse a leghíresebb, aki a Drummerworld-től a "The Godfather Of Double Bass", azaz a "Dupla-basszus keresztapja" titulust kapta. Lombardo elképesztő dobjátéka mellett még egy Gatling-géppuska hangja is csak lassú metronómnak hatott. A dupla-basszus mellett a cinek bőséges adagolása is alapvető fontosságú, zengésük ciklikus megállítása/lefojtása könnyed átmenetet biztosít egyik riffsorozatból a másikba, de gördülékenyebbé teszi a hirtelen tempóváltásokat is.

Basszusgitár

Hogy lépést tudjon tartani a többi hangszerrel, a legtöbb basszusgitáros pengetőt (plektrum, plecton, plektra) használ, de ettől eltérő példák is vannak, például jobbára az ujjaival penget Greg Christian (ex-Testament, Trinity Fallen), Frank Bello (Anthrax, Helmet), Steve DiGiorgio (Sadus, Testament), Robert Trujillo (Metallica), Tom Araya (Slayer), de így játszott a Metallica legendás bőgőse a '86-ban elhunyt Cliff Burton is. Jó néhány basszeros erőteljes torzítást alkalmaz, ezt a megközelítést népszerűsítette Cliff Burton, de ezzel a módszerrel keltett eszeveszett robajt a Motörhead vezér Lemmy is.

Ének

A thrash metal extrém mivolta az énekstílusban is megmutatkozik. A hagyományosnak mondható metal műfajokkal ellentétben a vokál nem melodikus, és még csak nem is harmonikus hangzású, ellenben az előadásmód igen felkavaró, ami roppant fontos eszköze az érzelmi hatások további fokozásának. A hangterjedelem általában fél oktáv a gyök alatt, azaz az ének szinte teljesen dallammentes és kissé monoton. A versszakok többnyire prózában elhadart vagy üvöltött sorokból állnak, melyek időnként csoportos, rövid kórusválaszokkal egészülnek ki. Ha nem is terjedt el általánosan, de a thrash hajnalán még divat volt az a megoldás, hogy egy-egy szótagot magas hangon, szinte "nyafogósan" előadva hangsúlyoztak ki, ráadásként az egész éneksávot gyakran effektezték idegesítően visszhangosra. Szerencsére ezek az irritáló megoldások ma már nem használatosak. A thrash énekesek szinte mindegyike erőteljes hanggal bír, a műfaj szűk vokális határainak ellenére mindegyikük egyedi stílust fejlesztett ki. Pl. James Hetfield a Metallica dalnoka a verssor utolsó szótagját nyújtja el, tartja ki hosszan. Markáns, mély, a balladákban is jól érvényesülő orgánuma a Metallica védjegye, pedig zenekara indulásakor hangját számos kritika érte, ezért társaival sokat agyaltak azon, hogy bevegyenek-e egy profi énekest. Hálisten, ezt nem tették meg. Tom Araya a Slayer pacsirtája irtózatosan tud hadarni és velőtrázó üvöltéseket meg sikolyokat képes hallatni, a rockerek gyakran viccelnek azzal, hogy rekedtes hangján úgy énekel akár egy torokgyulladásos varjú. Az Anthrax dalnok Joey Belladonna magas fekvésű hangja és nívós előadásmódja magas képzettségről tesz tanúbizonyságot, de ugyanez igaz Bobby "Blitz" Ellsworth-re az Overkill dalnokára is, ők ketten aztán tényleg tudnak énekelni. Chuck "Indián" Billy (Testament) és Steve "Zetro" Souza (Exodus) rekedtes, acsarkodó vokálja jól illik bandáik lélekfacsaró nótáihoz. A Kreator-os Mille Petrozza érdes hangja szintén betölti a teret, a legenda szerint ennek érdekében minden koncert előtt két liter háztartási sósavval gargarizál. (Ki ne próbáld!) Fontos megemlékezni az Exodus első énekeséről, a thrash színtér ikonikus alakjáról, a 2002-ben elhunyt Paul Baloff-ról, akire legendaként néztek fel kortársai. Csupaszív srác volt, egy karizmatikus frontember, irdatlan adag humorral, túltengő energiával, és kellő mennyiségű őrültséggel megtöltve.

Dalszövegek

A dalszövegek leginkább a korrupció, az igazságtalanság, a lázadás, a háború, az apokalipszis, az erőszak, a szenvedés, a gyilkosság és az öngyilkosság, a környezet pusztulása, a különböző okkult dolgok és mindenféle függőségek tárgyköreit járják körül. Néhány korai zenekar sátánista témákkal is próbálkozott, de a hagyományos cséplőmetalban ez eléggé ritka, inkább csak amolyan tudatos provokáció. A felsoroltak mellett az elidegenedés vagy a politikai és vallási bűnök elemzése is közkedvelt, csakúgy, mint a különféle testi és lelki nyavalyák kitárgyalása, melyek az egyént vagy a társadalmat sújtják, tehát a lírákban nem túl sok a csajozós duma. Bizonyára épp az ilyen témakörök miatt jellemezte Peter Steele a Type O Negative és a Carnivore zenekarok 2010-ben elhunyt frontembere a thrash-t a városi métely zenei formájaként és a rap sápadtarcú unokaöccseként. Szellemes dalszövegekre és vidám hangvételre nagyon kevés példát találni, ilyen például a svéd F.K.Ü. brigád (Freddy Krueger's Ünderwear - Freddy Krueger alsónadrágja), akik rendszeresen bohémkodnak lemezeiken, vagy az Austrian Death Machine, ők Arnold Schwarzenegger paródiaként koptatják a hallgatóság idegeit, de az emberi gyarlóság humorral és iróniával történő megéneklése csak kevesekre jellemző (Anthrax és Tankard például), a többség részéről a borúskodás bizony vérkomoly!

*Hardcore punk
Általános nézet szerint a műfajnév a kanadai D.O.A. (Dead On Arrival, 1978) '81-es kiadású "Hardcore '81" albumának címéből ered, ez volt az első utalás ami az észak-amerikai punk színteret "hardcore"-ként definiálta.

*Power akkord (kvint) és a spider chord (pók-akkord)
Akkordnak nevezzük a hangsor több meghatározott fokának együttes megszólalását. Meghatározott két fok megszólalása ún. üres akkordot, három foké hármashangzatot, négyé négyeshangzatot ad stb. A hármashangzatú power akkord (más néven kvint vagy kvintakkord) egy alaphangból, egy kvintből, és az alaphang oktávjából áll. A spider chord vagy pók-akkord egy gitártechnika, ami a '80-as évek thrash metal zenészei között vált népszerűvé. A módszer kidolgozása a Megadeth kormányos Dave Mustaine nevéhez fűződik, aki a (rendszerint kromatikus) riffekben használt (többszörös húrlefogást igénylő) akkordok lejátszása közben fellépő húrzajokat kívánta ezzel csökkenteni. Az eljárás használatával két power akkordot elmozdulás nélkül lehet lefogni, és ez amellett, hogy gyorsabbá és egyszerűbbé teszi a játékot, elkerülhetővé válnak a nem kívánt húrzajok is. Két power akkord szokásos lefogása egyidejűleg az ujjak húron való elmozdulást is igényelné, azonban a pók-akkord megoldással egy nagy szeptimakkordot a 3. fok megszólaltatása nélkül lehet lefogni, ezáltal szükségtelenné téve a kéz túlzott mozgását. Ezzel a szisztémával megoldható, hogy miközben a kéz továbbmozdul a gitár nyakán, a két akkord közül bármelyiket könnyedén lejátssza. A pók-akkord megköveteli a gitárostól, hogy a bal keze mind a négy ujját (kétszer) használja, valószínűleg ebből származik a módszer elnevezése.

*Alternatív pengetés
Alternatív pengetésnek nevezzük, amikor egy húron nem csak egy irányba (pl. le, le, le) történik a pengetés, hanem le és fel egymás után. A tremolo pengetés alapjaiban véve ugyanaz mint az alternatív, csak gyorsabb és általában egyetlen hangon előadott.

*Downstroke pengetés
Downstroke (downstroke picking, downpicking) technikának nevezzük, ha egy vagy több húr pengetése kizárólag lefelé irányuló mozgással történik, tehát amikor a kéz visszafelé mozog, a pengető nem ér a húrokhoz. Ez a módszer ugyan kétszer akkora erőfeszítéssel jár, cserébe jóval energikusabb és agresszívabb hangzást eredményez, mint az alternatív pengetés. Az extrém gyors nyolcados downstroke pengetést a híres punkgitáros Johnny Ramone (The Ramones) alkalmazta a '70-es évek közepétől, aki teljes koncerteket volt képes 180-200 bpm körüli sebességgel végigpengetni. Ez a technika gyors és hosszútávú játék esetén elképesztő állóképességet igényel. A kitartás záloga az erős csukló és a laza, feszültségmentes izommozgás. A downstroke villámgyorsan terjedt el a rock/metal műfajban, a thrash metalban pedig a ritmusszekció nagyban épít rá. Downstroke technika legendás használói sokan mások mellett: James Hetfield (Metallica), Dave Mustaine (Megadeth), Mille Petrozza (Kreator), Scott Ian (Anthrax), Kerry King (Slayer). Jó mintául szolgál a Metallica "Master Of Puppets" nótája, melynek pengetése szinte teljes mértékben 212 bpm-es nyolcados downstroke technikával történik, ami kb. 7 downstroke másodpercenként!

 

 

 

 

 

 

 

Történelem

Származás

Sokak szerint az egyik legkorábbi dal ami technikailag a thrash metal stílusában született, az 1974-ben megjelent "Stone Cold Crazy" volt a Queen-től. Ez a gyors és erősen torzított szám a speed/thrash metal egyik előhírnöke volt, de a Q magazin szerint a "Stone Cold Crazy" egy olyan dal, ami "thrash metal volt mielőtt azt feltalálták volna". (A szerzeményt később a Metallica is feldolgozta.) A Black Sabbath-tól a "Symptom Of The Universe", vagy az annak hatására megírt "Am I Evil?" a Diamond Head-től már tartalmazta a thrash alapját jelentő zakatolós/harapós/reszelős riffeket, de a korai thrash fejlődését elsősorban a NWOBHM zenekarok befolyásolták közvetlenül. A műfaj zenészei gyakran hivatkoznak a Venom, a Motörhead, a Diamond Head, a Tygers Of Pan Tang, a Raven, az Angel Witch, az Iron Maiden, a Tank, vagy a Judas Priest műveire, de sokakra hatott a Mercyful Fate speed/heavy metal zenéjének hajmeresztő atmoszférája is. Ezek a bandák alkalmazták azt a fajta gyors ütemű hangszerelést, ami a thrash metal alapvető eleme lett.

A Washington-i Void az egyik első példája a hardcore/heavy metal bázisú crossover stílus megjelenésének, a banda kaotikus zenéjét gyakran emlegetik különösen nagy hatással bírónak. 1982-ben a szintén washingtoni The Faith csapattal közösen jelentették meg "Faith/Void" című megosztott lemezüket, amin a két banda gyorstüzelésű, szélsebes punkrock muzsikát mutatott be. Talán túlzó azt állítani, hogy ezek a felvételek fektették le a korai thrash metal alapjait, de a hasonlóság ha másban nem is, a szokatlan ritmikában biztosan tetten érhető.

A feltörekvő thrash mozgalom egy kiemelkedő példaképe az 1979-ben Newcastle városában megalakult Venom volt. '82-es "Black Metal" című második nagylemezük nagy hatást gyakorolt a későbbi szélsőséges metal műfajokra és extrém zenekarok egész sorára (Bathory, Hellhammer/Celtic Frost, Slayer, Mayhem stb.). Az európai színtér szinte kizárólag Németország és Anglia legagresszívabb zenéiből merített ihletet. A britek közül például a Tank, a Raven, vagy a Motörhead, míg a német bandák közül az Accept sarkalt seregnyi zenészt zenekar-alapításra, így jött létre a Sodom, a Kreator és a Destruction Németországban, vagy a Coroner Svájcban. Ebben az időben Svédországban is feltűnt egy harsány punkrock csapat a Warheads, őket is a thrash metal előfutárai közé sorolják.

A thrash elnevezés

Maga a thrash kifejezés származása nem teljesen behatárolható, egyes információk szerint az 1981-ben alapított "Thrasher" gördeszkás magazin címéből eredeztethető, melyben rendszeresen közöltek punkzenekarokkal készített interjúkat is, tehát a thrash név gyökerei elsősorban a gördeszkás punk kultúrához köthetők. Mások véleménye szerint 1980-ban az anarcho punk körökben tűnt fel először "thrash-punk" kifejezés, amivel a szélsőségesebb hangzású punkzenéket jellemezték. Megint mások szerint a nagyon korai '80-as években például az Agnostic Front, a Cro-Mags és sok más NYHC (New York hardcore) zenekarra mondták azt hogy thrash, sőt, 1982 júniusában a ROIR kiadó hardcore punk válogatásalbuma "New York Thrash" címmel jött ki. Totál káosz, ráadásul abban az időben a speed és power jelzők is közkedveltek voltak a harciasabb zenékkel kapcsolatban - melyeket összevissza mindenre rámondtak -, sőt, még James Hetfield is egy korai, talán 1984-es Metallica interjúban power metalnak mondta zenekara stílusát. Ki mert volna szembeszállni vele és azt mondani neki, hogy "Hahó James! Ez nem power! Ez thrash!", így aztán az elnevezés eredetének betájolása egy kissé bizonytalan. Arról viszont létezik pontos információ, hogy a thrash és a metal mikor került közös kontextusba. A történet szerint a kifejezés feltűnése az Anthrax egyik dalának címével hozható kapcsolatba. Ez a nóta a '83-as "Metal Thrashing Mad", amit egy főhajtásnak szántak az Accept "Flash Rockin' Man" száma előtt. (Accept - "Restless And Wild" album 1982) Mivel a "Rockin'" szó nem hangzott olyan ütősen, egyszerűen lecserélték "Thrashing"-re. A Kerrang! magazin újságírója Malcolm Dome valószínűleg a dalcímből kiindulva írta azt az 1984. február 23-án kiadott 62. lapszámban, hogy az Anthrax valamiféle thrashing metalt vagy thrash metalt csinál.

A '80-as évek eleje

Thrash úttörők

1981-ben a Leather Charm nevű Los-Angeles-i garázszenekar "Hit The Lights"* címen komponált egy vad szerzeményt, de a csapat néhány hónap múlva feloszlott. Ezt követően fő dalszerzőjük az énekes/ritmusgitáros James Hetfield újsághirdetés révén találkozott a dán származású Lars Ulrich dobossal, majd rövid ötletelés után két másik zenésszel, Ron McGovney basszistával és Dave Mustaine szólógitárossal együtt megalakították a későbbi legendás "Big Four" első zenekarát, a világ egyik legismertebb metal formációját, a Metallica-t. Ugyanekkor és ugyanitt egy másik zenésztársaság is összeállt, a két ötletgazda gitáros, név szerint Kerry King és Jeff Hanneman szervezték be az énekes/basszusgitáros Tom Araya-t és a dobos Dave Lombardo-t, hogy létrehozzák a "Big Four" második csapatát, a bolygó egyik legpusztítóbb agresszorát, a Slayer-t. Azonos időben, de Amerika túlsó felén, a New York-i metalzenei közegben is elindult valami, Scott Ian gitáros és Dan Lilker bőgős egy új zenekar alapjait rakta le, megalkotva a "Big Four" harmadik szereplőjét, a mozgalom legvidámabb, legbohókásabb bandáját, az Anthrax-et. A Metallica a következő nagyjából két év során több tagcserét élt meg, pl. ez idő tájt váltotta Dave Mustain gitárost az Exodus-ból átigazoló Kirk Hammett, Ron McGovney posztjára pedig Cliff Burton a Trauma basszusgitárosa szegődött. '83-ra jött össze a klasszikusnak mondható Hetfield/Hammett/Ulrich/Burton felállás, mikor is a zenekar (Cliff Burton miatt) Los Angeles-ből San Francisco-ba, a Bay Area-i körzetbe tette át székhelyét. Ezzel szinte egy időben alapította meg Dave Mustaine is saját csapatát a "Big Four" negyedik tagját, a színtér talán legagyasabb thrash metalját prezentáló Megadeth-et. Ezek a bandák alkották a méltán híressé váló "Nagy Négyes"-t, ők lettek a műfaj zászlóvivői, de mellettük zenekarok garmadája vágott neki a nagy kalandnak. Ezek közül néhányan még a "Big Four" tagjainál is korábban indultak el, ilyen például az említett Exodus (1979) vagy a New Jersey-beli Overkill (1980), emiatt a "Big Four" összetétele az évek során elég sok bírálatot kapott. (A közvélekedés szerint mivel elsőként a "Kill 'Em All" nagylemez jelent meg, a Metallica az első thrash metal banda.)

*"Hit The Lights"
Ezt a korai dalt a Metallica felhasználta a Metal Blade kiadó 1982 június 14-én kiadott "Metal Massacre" című első válogatásalbumán. A nóta gitárszólóit Lloyd Grant és Dave Mustaine, a basszussávot Ron McGovney játszotta. Érdekesség, hogy Ron McGovney neve helytelenül Roy McGouney-ként lett feltüntetve az albumborítón, de a banda nevét is elrontották, mert az meg valahogy Mettallica lett Metallica helyett. (Katt a képre!)

Thrash vs Glam

A thrash műfaj megjelenése egyféle ellenreakció volt az abban az időben egyre növekvő népszerűségnek örvendő popzenei ihletésű dallamos hard rock és glam metal zenekarok térhódítására, így aztán nem meglepő, hogy a két tábor egymás iránt érzett ellenszenve és megvetése a teljes történelmüket végigkíséri. A glam előadók szakadt csavargóknak tartották a thrash zenészeket, ők meg önfényező és csajos kinézetű pozőröknek a glam színtér muzsikusait. James Hetfield a Metallica frontembere szerint talán paradoxonnak tűnik, de a glam metal nélkül talán ma nem létezne thrash metal, mivel szerinte a feminin megjelenésű glam metal előadók, valamint a nyálas zenéik ellen érzett zsigeri gyűlölet vezetett a thrash metal felemelkedéséhez. A Los Angeles-i közös fellépőhelyek hozzáállása tovább hergelte a kedélyeket, ugyanis a legelején még gyakorta balhés punkrock bandának vélték a thrash zenekarokat, és nemegyszer kihajították őket a klubokból. A kezdetekkor tapasztalható kirekesztés persze még inkább mélyítette a thrash metal underground érzetét. A glam-gyűlölők táborának élharcosaként az Exodus valóságos lázadást volt képes szítani koncertjein, ahol Paul Baloff énekes "Kill the posers!" jelmondatait kántálta az egész tömeg, és mindenki a glamsterek véréből akart inni! Az énekes ex-barátnője "Slay Team: The Poser Wars" címmel még képregényt is készített, aminek sztoriját az Exodus, a pozőrökkel (Ratt, Mötley Crüe stb.) szemben érzett utálata ihlette. Biztosra vehető, hogy a "glam által életre hívott thrash" elmélet túlságosan is leegyszerűsített és túlzó, de az holtbiztos, hogy az ellenszenv a két irányzat elkötelezettjei között erőteljes és kölcsönös volt. Ez a helyzet némiképp emlékeztet arra az elutasításra, amit a Black Sabbath képviselt a '60-as évek végi hippimozgalmak flower-power ideológiájával szemben.

'83-ban "Kill 'Em All" című lemezével debütált a Metallica, míg a Slayer a "Show No Mercy" albummal mutatkozott be. Ez volt a teremtés pillanata a thrash metalban, és ez volt az addigi legnagyobb előremozdulás a heavy metalban, hiszen megszületett a fémzenék első igazán extrém alműfaja. A két előhírnöknek nevezhető zenemű fenekestül fordította fel a metal mozgalmat, a heavy dallamosabb, a NWOBHM keményebb, és a speed reszelősebb hangzása után ez a bestiális muzsika úgy tört utat magának mint egy Forma 1-es úthenger (már ha lenne ilyen). Mindkét lemezen újszerű énekstílus és rendkívül feszes, karcos és erőteljes gitárjáték volt hallható. A "Kill 'Em All" durván lecsupaszított, mégis gyilkos akusztikával, az egyetlen éjszaka felvett "Show No Mercy" pedig változatos és komplex riffekkel, no meg borzongató hangulatával törte meg a hallgatóságot. A zakatolós, harapós, reszelős hangzásból és az elképesztő tempóból adódóan a zene szinte lüktetett mint egy dobogó szív, rögtön egyértelművé téve, hogy ebben a műfajban a legmagasabb az egy nótára jutó gyilkos riffek száma. Ráadásul ezek a szerzemények a sebességen túl nem kevés zeneiséget is hordoztak, igaz, még kissé kezdetleges stúdiómunkával és nem túl jó hangminőséggel társítva. Az őrült iramú, pengeéles és támadó jellegű muzsika rögvest a metal csúcsragadóivá tette a két zenekart. Hatalmas evolúciós ugrás volt ez a metalzenében, mely révén a sebesség és a brutalitás új dimenzióit ismerhette meg a metalszíntér. Vitán felül áll, hogy a thrash metal a később kifejlődő extrém irányzatok felbecsülhetetlen értékű ötlettára lett.

Tape Trading & Fanzine

A műfaj terjedésének és zenekarok ismertté válásának hatalmas löketet adott a rajongók kezdeményezése révén létrejövő "tape tranding", azaz a zene(kazetta)-csereberélő mozgalom felfutása is, melynek segítségével újsághirdetések és a legkülönbözőbb kapcsolatok útján toborzott hallgatóság könnyen, gyorsan, valamint ingyen és bérmentve juthatott hozzá az új zenekarok demó- és egyéb felvételeihez. Beindultak a kazetta-sokszorosítások, amit gyakran a zenekarok tagjai maguk végeztek el, lelkesedéstől és büszkeségtől hajtva, hogy ezáltal minél több rajongóhoz juttassák el - a világon a legjobbnak vélt - saját felvételeiket. Hej, micsoda idők jártak! Akkor még nem voltak szerzői jogdíjak és jogi huzavonák, kiadói rendelkezések és árbevételi tervek, csak páratlan lelkesedés, ösztönös és igen gyakran naiv hozzáállás, a thrash-testvériség iránt érzett önzetlenség, meg a metalzene feltétel nélküli szeretete. Így aztán míg a kiadók észbe nem kaptak, a tape trading mozgalom az underground zeneközösség legfontosabb terjesztőhálózataként működött. A rajongói szerkesztésű zenei magazinok (fanzine) tömeges megjelenése úgyszintén fontos előrelépés volt, az információáramlás elengedhetetlen eszközeként szinte fillérekért adtak hírt a thrash mozgalom eseményeiről, koncertbeszámolókat, albumkritikákat, zenekari interjúkat közöltek, egyszóval hatékony módon terjesztették a műfajjal kapcsolatos tudnivalókat. Némelyikük később hivatalos terjesztésű és rangos metalzenei lappá nőtte ki magát.

Kiadók

A nagy lemezkiadók viszonylag lassan ismerték fel a tényt, hogy egy új műfaj van kialakulóban, és ez nem könnyítette meg a kezdő zenekarok dolgát. Kisebb, független kiadók jöttek létre a thrash albumok menedzselésére, szűkös anyagi kerettel és korlátozott terjesztési potenciállal megáldva. Szerepük mégis nagyon fontos volt, hiszen elindulási lehetőséget biztosítottak a fiatal csapatok számára. Egyikük az 1982-ben Brian Slagel révén Los Angeles-ben megalakult Metal Blade volt. A kiadó nevéhez fűződik a korábban említett "Metal Massacre" kiadvány megjelentetése is, majd később a Metal Blade gondozásában jelentek meg az első Slayer, Voivod, Destruction, Hirax stb. lemezek. Szintén '82-ben, a New York-i székhelyű legendás Rock'n Roll Heaven hanglemezbolt tulajdonosai, igazából egy vállalkozó szellemű házaspár, Jon és Marsha Zazula által létrehozott Megaforce Records volt. Ők álltak rá a Metallica, az Anthrax, az Overkill, a Raven, a Testament stb. albumainak kiadására. Harmadik szereplőként a Combat Records egy évvel később ugyanitt, metal és hardcore felvételekre specializálódva, a Megadeth, a Nuclear Assault, a Dark Angel, az Exodus stb. bandákkal karöltve kezdte meg működését. Európában az SPV GmbH, egy független német kiadó metalra szakosodott ága a Steamhammer karolta fel a metalbandákat, kicsivel később pedig a Noise Records nevű kiadó is létrejött, indulásakor kifejezetten az eurothrash műfajra szakosodva. A Noise Records a Kreator, Overkill(!), Tankard, Sabbat, Coroner, Deathrow stb. albumainak megjelenéséért volt felelős. A elkövetkező évek thrash-felvirágzása a független kiadók felemelkedését is magával hozta, de a zenekarok többsége igazi nagykiadós szerződésről és ütőképes támogatói "hátországról" álmodozott. A vágyak később teljesültek is, a megakiadók sorra vették át a vezető zenekarokat, elsőrangú technikai háttérrel, nívósabb stúdiómunkával, minőségi felvételekkel, a rádió- és tv sugárzás elvi lehetőségével, jól szervezett turnékkal, számtalan promóciós anyaggal, profi reklámozási és terjesztési csatornával ellátva, valamint jobb anyagi körülményekhez juttatva a zenekarokat. Sajnos ez a fajta kánaán csak keveseknek adatott meg, a bandák többsége csak kis klubokban kapott fellépési lehetőséget, továbbra is napról-napra élt, az anyagi fellendüléstől és bármiféle médialehetőségtől elzárva.

 

 

 

 

 

 

 

A '80-as évek közepe

A thrash metal népszerűsége egyre nőtt, 1984-ben a Metallica a "Ride The Lightning"-al, a Slayer a "Live Undead" koncertlemezzel jött ki, az Anthrax pedig a "Fistful Of Metal"-al debütált, de munkához látott a Legacy (Testament előd), az Exodus, az Overkill és a Dark Angel is. A Metallica már ekkor hangzást váltott, a jóval vaskosabb, súlyosabb akusztika, és a komplexebb, hosszabb lélegzetű szerzemények mellett Heitfield énekstílusa is jelentősen átalakult. A lassabb tempójú, vészjósló és sötét tónusú dalokba - előremutató módon - dallamosabb motívumok, sőt, lírai részek is kerültek, előrevetítve ezzel a zenekar következő években követett zenei irányvonalát. A totális hódítás '85-ben indult meg, a Slayer "Hell Awaits", az Overkill "Feel The Fire", az Exodus "Bonded By Blood", az Anthrax "Spreading The Disease" címmel hozta ki albumát, a Megadeth első próbálkozása "Killing Is My Business... And Business Is Good!", a Dark Angel debütje "We Have Arrived" néven érkezett meg, míg a Hirax "Raging Violence" című albumával - igazi kuriózumként színes bőrű énekessel, Katon W. De Pena-val - mutatkozott be. Míg a Metallica a "Ride The Lightning"-on a lírának és dallamoknak is helyet szorított, a Slayer a "Hell Awaits"-en kizárólag az éjfekete gonoszságot formálta zenévé. Ez a hátborzongató album kétségkívül megelőzte a korát, mikor a legtöbb thrash banda még primitív riffképletekkel operált vagy különféle technikai korlátokkal küzdött, a Slayer már igazi mesterművet volt képes alkotni. Az összetett kompozíciókból felépített "Hell Awaits" szinte tobzódik az elképesztő zenei megoldásokban, nyaktörő ütemváltásokkal, disszonáns árnyalatokkal, fénysebességű riffekkel, ádáz szólókkal, és beteg szövegekkel tették változatossá a dalokat, mindezeket olyan letaglózó brutalitással adva elő, amilyet addig még nem hallott a világ. A kedvező kritikák a világtörténelem addigi legkeményebb albumaként üdvözölték a produkciót, és azóta is minden idők egyik legeredetibb thrash műveként, hatását tekintve pedig a death és black metal egyik legfontosabb ihletadójaként emlegetik a nagylemezt.

Fontos megemlíteni Texas-i Watchtower is, aki "Energetic Disassembly" munkájával szintén megelőzte korát. Az ilyen unortodox, disszonáns riffeléssel és nyakatekert, bonyolult ritmikai trükkökkel operáló muzsikát techno thrash-nek kezdték nevezni, aminek persze semmi köze sem volt a techno nevű elektronikus pump.of.the.jam tánczenéhez. Ez az idióta elnevezés az idők során kikopott a köztudatból, ma a Watchtower zenekarra inkább a progresszív/technikás thrash úttörőjeként emlékezünk. jam.of.the.pump.

Az európai metalszíntér is lángba borult, a Kreator "Endless Pain", a Destruction "Infernal Overkill", az Artillery "Fear Of Tomorrow", a Living Death "Metal Revolution", az Onslaught pedig a punkos hatású "Power From Hell"-el indította el a tűzlavinát. Természetesen - a vasfüggöny ellenére - Európa keleti fele sem maradt érintetlen. Magyarországon a gyöngyösi Beyond (1982), a soproni Moby Dick (1980), a miskolci Atomic (1983), és a szolnoki Exit (1986) révén indult be a thrash invázió (amihez később a Diktátor (1986), az Akela (1990), a Fekete Sereg (1995), a Remorse (1990), és a Messenger (1991) csatlakozott), Lengyelországban a Fanthrash (1987), a Kat (1977), a Turbo (1980), a Hellias (1987), az Acid Drinkers (1990), Csehszlovákiában az Editor (1988) és a Gladiator (1988), Ukrajnában az Adem (1985) és a Trashmachine (1987), a Szovjetunióban pedig a Мастер (Master 1987), a Shah (1985), a Чёрный Обелиск (Black Obelisk 1986), a Hellraiser (1989), a Железный Поток (Iron Stream 1988) és a Фронт (Front 1987) gyarapították a szocialista országok hányatott sorsú metalbandáinak körét.

Talán érdemes megjegyezni, hogy ebben az évben két thrash alapú, de más zenei világú album is napvilágot látott, az egyik a S.O.D. azaz a Stormtroopers Of Death "Speak English Or Die" című első korongja volt, a banda ezen korongon demonstrálta a világnak milyen is az a crossover thrash*, a másik a "Seven Churches" a Bay Area-i Possessed-től, ami egy újabb metalzenei mérföldkő, ugyanis az első összekötő pont volt a thrash metal és a death metal között, tulajdonképpen az első death metal album.

*Crossover thrash
A crossover thrash metal (gyakran csak crossover, ritkábban punk metal) a thrash metal egyik formája, ami a thrash és a hardcore punk műfajok egymásra hatásából, zenei jellemzőik ötvözetéből született meg. Különösen az elején, a crossover thrash erős hasonlóságot mutatott a skate punkkal, de később a hangzás egyre inkább a metal felé tolódott el, így váltak részeivé a gyors tempójú thrash riffek és súlyos breakdown zúzások, melyekre a közönség általában moshing (pogó) tombolással reagált. A crossover thrasht gyakran összekeverik a thrashcore-al (más néven fastcore), ami nem punk-orientált metal, hanem lényegében egy gyorsabb hardcore punk. Maga a thrashcore kifejezés csak '93 után jelent meg olyan bandák munkái révén mint a Cryptic Slaughter, a D.R.I., a Septic Death, vagy a Siege.

Steven Blush az "American Hardcore: A Tribal History" című könyv szerzője a crossover megjelenésével kapcsolatban ezt írta:

Ez természetes volt. A legintenzívebb zene a Black Flag és a Dead Kennedys után a Slayer és a Metallica volt. Mindenki abba az irányba ment. Ez alapvetően egy kulturális háborúvá vált. És azok a személyek akik az alt-rock, indie-rock oldalán álltak, győztek, és azok az emberek akik a crossover-féleségek mellett voltak, elpusztultak.

'86 volt az az év, amikor szonikus erőszak elérte a tetőpontját, számtalan, nagy horderejű lemez jelent meg abban az évben. A bandák egymással versengve a tempóra is nagyon komolyan rágyúrtak, sebességben mindenki túl akarta szárnyalni a másikat.

Az élboly zenekarai közül a Metallica a "Master Of Puppets", a Megadeth a "Peace Sells... But Who's Buying?", a Slayer meg a "Reign In Blood" remekművével tarolt. A sorban elsőként megjelenő "Master Of Puppets", príma zenei megoldásaival, komoly és kifinomult hangzásával az egekig repítette a Metallica népszerűségét, eladásait tekintve rövid időn belül az első thrash metal platinalemezzé vált. A pár hónapra rá kiadott "Peace Sells... But Who's Buying?" hozta meg Megadeth számára a nagy áttörést, a számtalan zenei hatást magába foglaló technikailag kiforrott albumot a klasszikus korai thrash egyik mérföldkövének tartják a kritikusok. A vészjósló "Reign In Blood" címet viselő kolosszális alkotásával a pokol legsötétebb bugyraiba vitte el rajongóit a Slayer, mindörökre bevésve nevét a Sátán lángoló trónjába. A könyörület már régen kiveszett zenéjükből, de a "Reign In Blood" tíz tételből álló két-három perces dühkitöréseire még a legedzettebbek sem voltak felkészülve. Az izzó gyűlölet és a nyers őserő táplálta lehengerlő intenzitású dalok hallgatása a felkészületleneket a skizofrénia különböző stádiumaiba taszította, a keményebb fémzenéken megedződött rockerek pedig kontrollálhatatlan orgazmusrohamokról számoltak be. Minden korábbi korlátot ledöntött ez a zenének álcázott hangfegyver, ami nemcsak egy szimpla nagylemez, hanem maga a megtestesült zenei pusztítás, 28 perc 59 másodpercnyi villámháború és halál. Ezt az albumot a mai napig a Szent Grálként emlegetik a thrasherek.

Az egységes irányvonal ellenére a hangzásban különbözőségek is megfigyelhetők voltak. A Megadeth mindig is egyféle színes, jazz-befolyásolt, intelligens megszólalást képviselt a műfajon belül, a Metallica súlyos, középtempós döngöléseivel és ötletdús hozzáállásával, a Slayer dalainak pokoli atmoszférájával és azok rémséges előadásmódjával, míg az Anthrax fiatalos kisugárzásával és zenéjének erőteljes hardcore elemeivel vált különlegessé. Ebből a szempontból szembetűnő volt a nyugati part és a keleti part thrash stílusa között eltérés, míg a Bay-Area-i központú nyugati bandákat főként a Priest/Maiden-féle brit új hullám inspirálta, a New York vezette East Coast-i, vagyis a keleti partiak muzsikájára leginkább az ottani erőteljes hardcore mozgalom, azon belül is elsősorban a színtér hardcore skinhead* ága hatott. Például az Anthrax zenéjének velejét képező groove-os, dohogó riffek, de még inkább az üvöltött kórusválaszok ismeretlenek voltak a thrash mozgalom egyéb régióiban.

*Hardcore skinhead
A skinhead szubkultúrán belül a tradicionális zenei alapokat jelentő ska, reggae, Oi!, rocksteady stb. irányzatokkal ellentétben, a hardcore (és ritkábban a metal) zenékhez vonzódó szegmens képviselte a mozgalom hardcore skinhead ágát. 

A crossover műfajban a Frisco-i Attitude Adjustment alkotott nagyot "American Paranoia" című debütjével, míg a második nagylemezüket kiadó thrash bandák közül a Dark Angel "Darkness Descends" és a Hallows Eve speedes hatású "Death & Insanity" korongja volt nagy durranás, Kanadában a Voivod második lemeze a "Rrröööaaarrr", meg a Razor "Malicious Intent" című harmadik munkája borzolta a kedélyeket, Angliában az Onslaught brutálkodott a "The Force" albumon, míg Németországban a Kreator "Pleasure To Kill" és a Destruction "Eternal Devastation" soralbumai okoztak felejthetetlen perceket.

Az elsőlemezesek közül a szintén német Sodom debütált a blackes hatású "Obsessed By Cruelty"-vel, de ugyanitt látott napvilágot az Exumer "Possessed By Fire", a Deathrow (Death Row) "Riders Of Doom", az Angel Dust "Into The Dark Past", a sörthrasher Tankard "Zombie Attack", a Necronomicon névadója és a Holy Moses "Queen Of Siam" albuma is, ez utóbbi a műfajban ekkor még egyedülálló módon női dalnokkal, név szerint Sabina Classen-nel mutatkozott be. Fontos megjegyezni, hogy mivel Európa legnagyobb thrash mozgalmát Németország adta, és az ott működő zenekarok sajátos, jól megkülönböztethető hangzást hoztak létre, a stílus a teuton thrash, illetve eurothrash gyűjtőneveket kapta. Épp ezért a Kreator, Sodom és Destruction hármast idővel teuton thrash triumvirátusként, majd később a hozzájuk sorolt Tankard-al együtt a "The Big Teutonic 4", azaz a "A Nagy Teuton 4" néven kezdték emlegetni. Az amerikai újoncokat a Nuclear Assault "Game Over", a Flotsam And Jetsam "Doomsday For The Deceiver", a Whiplash "Power And Pain", és a Cryptic Slaughter "Convicted" debütjei mellett a Vio-lence első demói képviselték, míg a távolabbi régiók thrash követeiként Brazíliában a Sepultura "Morbid Visions" munkája, Ausztráliában a Mortal Sin saját kiadású "Mayhemic Destruction" zeneműve keltett feltűnést (1987-ben kapott hivatalos terjesztést), néhány hónappal később pedig a szólóprojektként induló Hobb's Angel Of Death első demói jelentek meg.

És ez még csak a kezdet volt, rövid időn belül a thrash metal az egész világon felütötte a fejét, úgy kitört mint az influenza egy nyugdíjas otthonban, és az elkövetkező néhány év a műfaj diadalmas szárnyalásáról szólt.

A '80-as évek vége

'87-ben az unokatesókból verbuválódott Death Angel a "The Ultra-Violence", a Sacred Reich az "Ignorance", a technikás thrashben utazó Intruder a "Live To Die", a Heathen a "Breaking The Silence", míg zürichi fajtársuk a Coroner a "R.I.P." című albumával nyitott, a progresszivitást pedig az észak-rajnai régió csapata a Mekong Delta képviselte névadó debütjével. '87 és '89 között az Overkill kiadta a "Taking Over", az "Under The Influence" és a "The Years Of Decay" csúcsalbumait, Az Exodus a "Pleasures Of The Flesh" és a "Fabulous Disaster" sorlemezeivel hódított, '88-ban a Megadeth a "So Far, So Good... So What!" koronggal, az Anthrax a "State Of Euphoria"-val, a Metallica a "...And Justice For All" nagylemezével növelte tovább népszerűségét, ekkor készült el első videoklipjük a világháborús témájú "One" című dalhoz, a Slayer pedig "South Of Heaven" címen megjelent munkájával a zenei mészárlás non plus ultráját adta a világnak. A hangzásban ekkor már egyértelműen felfedezhető volt egy bizonyos mértékű változás, átalakulás. Persze nem kell egetrengető nagy innovációkra gondolni, inkább csak a Metallica után a többi vezető banda is belátta, hogy nem a sebesség és az esztelen teperés, hanem az egyedi, védjegyszerű megszólalás a legfontosabb tényező. A Forbidden a "Forbidden Evil", a Defiance a "Product Of Society", a Vio-lence pedig az "Eternal Nightmare"-el debütált, míg Japánban "Black Clouds" albumával az Outrage, "Mortal Days" kiadványával pedig a Shellshock rajtolt el. A Testament a "The New Order" után a "Practice What You Preach"-el folytatta pályáját, északabbra a Sacrifice a "Forward To Termination", a Razor a "Custom Killing" és a "Violent Restitution", a Voivod a "Killing Technology" és a "Dimension Hatröss", az Annihilator pedig a speedes hatású "Alice In Hell" sorlemezével varázsolta el a kanadai hallgatóságot. A Voivod egyébként ezután inkább a progresszív metal felé fordult. Angliában is beindult a darálás, az Onslaught kihozta következő korongját az "In Search Of Sanity"-t, a Nottingham-i Sabbath a "Dreamweaver"-t, a Yorkshire-i Acid Reign a "The Fear"-t, a Brighton-i Virus a "Force Recon"-t, a Preston-i Xentrix pedig a "Shattered Existence" című alkotásával mutatkozott be. (Sajnos legtöbb brit thrash zenekar csak igen rövid ideig működött.) Hollandiában a Pestilence egy vadállat lemezzel, a "Malleus Maleficarum"-al tarolt, habár ők rövidesen átnyergeltek a death metalra. Teutóniában a Kreator az "Extreme Aggression", a Sodom az "Agent Orange", a Darkness a "Death Squad", a Vendetta a "Go and Live... Stay And Die" albummal fenyített, míg a Portland-i Wehrmacht a "Shark Attack", majd a "Biērmächt" nagylemezeivel szaporította tovább a crossover kiadványok számát. Ugyanebben a stílusban, de jóval erőteljesebb hardcore és skate punk elemekkel vegyítve láttak napvilágot a Los Angeles-i Suicidal Tendencies munkái is, cím szerint a "Join The Army" és a "How Will I Laugh Tomorrow When I Can't Even Smile Today". Kőkemény, gördeszkás, hardcore crossover-arcok voltak mind a négyen, kék fejkendőkkel (bandana) és kosaras mezekkel, állítólagos bandakapcsolatokkal és gyors/dühös thrash-orientált zenével. Stílusukkal kapcsolatban tűnt fel először a skate thrash kifejezés. Végre minőségi hangzással és "Beneath The Remains" címmel a Sepultura harmadik sorlemeze is megérkezett, melynek révén kitörhettek az ismeretlenségből, a megjelenést követően első külföldi turnéjára indulhatott a banda.

Rossz érzés kihagyni egy csomó zenekart, de nincs mit tenni, egyszerűen értelmetlen volna egyenként felsorolni az ebben az időszakban napvilágot látott kiadványokat, a lista iszonyú hosszú és unalmas lenne (már most is az volt), erre egyébként is a "Kronológia" rovat tesz halovány kísérletet. Az eseményeket tekintve világosan látszik, hogy ez az időszak hatalmas fellendülés hozott, gyakorlatilag az egész világra átterjedt a thrash mindent felemésztő tüze. A korai korszak albumait a thrash műfaj megismételhetetlen és túlszárnyalhatatlan remekműveikén tartják számon, szakértő kritikusok szerint némelyikük a mai napig felülmúlhatatlan, hatásukat tekintve pedig a heavy metal alapköveivé és a thrash műfaj halhatatlan mesterműveivé váltak.

A nagy sebességőrület lecsengése utáni periódus a fejlődés következő szakaszának, az egyéni hangzás kialakításának időszaka volt. Már ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, ugyanis az elsők stílusától való eltérés a műfaj által szabott szűk mozgástéren belül nem volt könnyű feladat. A nagy többségnek nem is sikerült túlságosan távol kerülnie a lefektetett konvencióktól, de azért a vezető zenekarok többsége, sőt, még a másodvonal sok csapata is egyedi felfogásban alkotott és azonnal felismerhető védjegyekkel látta el zenéjét. Természetesen százával bukkantak fel a halovány kópiabandák is ötlettelen kliségyűjteményekkel meglovagolva az aktuális metalirányzatot, és az egyre növekvő túlkínálat később nagyon felgyorsította a műfaj kiégését.

A '90 évek, hanyatlás és az okok

A csúcsot talán a Testament, a Suicidal Tendencies, a Megadeth és a Slayer részvételével 1990-ben induló európai és amerikai helyszíneket magába foglaló "Clash Of The Titans" turnén érte el a műfaj. Az 1991-ben is folytatódó koncertkörúton a Testament helyett az Anthrax, a Suicidal Tendencies helyett pedig - a Death Angel csapat buszbalesete miatt - egy új zenei stílust képviselő zenekar, az Alice In Chains lépett fel. Ez már a változás jelentéktelennek tűnő első szele volt, de akkor még senki sem sejthette, hogy ez a gyengécske fuvallat hirtelen fog tornádóvá erősödni. Néhány hónapon belül az Alice In Chains lett az elkövetkező évek egyik nagy durranása, a Seattle-ből induló alternatív/grunge éra egyik legnépszerűbb csapata, aki később egymagában több albumot adott el mint "Clash Of The Titans" főbandái együttvéve. Ráadásul már a következő évben Grammy-díjra jelölték, és Nirvana, Soundgarden, valamint Pearl Jam nevű társzenekaraival karöltve kezdték el átalakítani a rockzenei irányvonalat, munkásságuk pedig nagyon hamar a két ádáz ősellenség, a glam metal és a thrash metal totális bukásához vezetett.

Ugyanebben az évben a Metallica kiadta saját magáról elnevezett és a fordulat egyik fő mozgatórugójának tartott albumát, ami a borítója miatt "Fekete Album" ("The Black Album") néven híresült el. Ez a lemez nagy változást hozott a Metallica - és közvetve a thrash metal - történelmébe. A zene még inkább eltávolodott a thrash gyökerektől, lassabb-lágyabb nóták és két ballada is felkerült a korongra. A populáris, egyszerű megszólalás bejött, a siker robbanásszerű volt. A rádióadók 1-2 dal/óra gyakorisággal játszották az új nagylemez dalait, az "Enter Sandman" az MTV (Music Television) legjátszottabb videói közé került, fültanúk szerint a lassú nóták egynémely diszkóban is hallhatók voltak, a zenei lapokban a Metallica lett a fő téma, és mindenki metalikás cuccokban kavart. Persze az eladási darabszámok is az egekig szöktek, és elméletileg mindenki nagyon hepi volt. Csak a vérbeli thrash rajongók nem. Nekik nem tetszett az átalakulás. Dave Lombardo a Slayer dobosa azt nyilatkozta, hogy a meghallgatása után az ablakon vágta ki az egekig magasztalt albumot, a régi fanok meg arról beszéltek, hogy a Metallica eladta magát. A másik végletként meg az átlagrocker hurráoptimizmusa tarolt, hogyaszondja: "végre megmutattuk a világnak, hogy a metal a zenék királya". Ez persze önámítás volt. A kevésbé szűk látókörűek felismerték a veszélyt, miszerint nem vezethet semmi jóra, ha az új és hatalmas létszámú hallgatóság 70 százaléka nem is rockrajongó, mert a divat jön, mert a divat megy. A thrash műfajt tekintve az bizton állítható, hogy a "Fekete Album" fogadtatása és a Metallica szárnyalása nem igazán tett jót a többi thrash zenekarnak. A nagylemez diadalát látva az összes kiadó saját Metallica-t akart, így aztán a szerződésekkel magukhoz láncolt zenekarok minden tevékenységébe beleszóltak, dallamokat és balladákat akartak, de ezek távol álltak a thrash lényegétől, következésképp keserves erőlködésbe fulladt az egész. Így születhettek olyan thrash-idegen balladák, mint például a Testament-től a "Return To Serenity" vagy a "Trail Of Tears", a Sacred Reich "I Never Said Goodbye és az Overkill "Soulitude" nótája, vagy az Anthrax-féle "Bare". Korábban az ilyen dalok elképzelhetetlenek voltak a műfajon belül. Az ilyen és ehhez hasonló okok miatt a mainstream szupersztárrá váló Metallica megosztotta - és bizonyos mértékig ma is megosztja - a metaltábort, csakúgy, mint a '91 óta létező "Fekete Album", aminek hatása még most is vitatéma. Csak az azóta eltelt események ismeretében ma már mindenki sokkal-sokkal okosabb.

A hanyatlás okait elemezve az igazság valahol középen (vagy odaát?) van. A thrash zenekarok gyakorlatilag nulla médiatámogatással rendelkeztek, a megélhetés érdekében állandóan turnézniuk kellett, voltaképpen életüket a turnébuszokon a következő város felé hajtva élték. Igen gyakran az alkohol és a drog volt a mentsváruk (sok zenész rehabról rehabra járt), és sajnos ez a taposómalom a zenészek valamint a stáb tagjai közül sokakat felőrölt. Így történhettek meg olyan katasztrófák, mint ami Cliff Burton a Metallica basszusgitárosának tragikus halálát, Andy Galeon a Death Angel dobosának csaknem végzetes sérülését, Paul Baloff az Exodus énekesének halálos agyvérzését, vagy Bobby "Blitz" Ellsworth az Overkill énekesének - szerencsés kimenetelű - agyvérzését okozták. Tetejébe a stílus már az elején annyira túlpörgetve, csúcsra járatva indult el, hogy azt már nem lehetett fokozni, onnan egyszerűen nem volt hova továbbfejlődni, a műfaj tulajdonképpen felélte a lehetőségeit, kiégette, felemésztette önmagát. Erre egy lapáttal az utánzók túltelítődést gerjesztő özöne is rásegített, de a már repedező falakon a "Fekete Album", vagy inkább a megjelenését követő elvárások is ütöttek jó néhány rést, amiért a Metallica-t hibáztatni badarság, ők a döntésükkel csak előremenekültek. A piac egyszerűen túlterhelődött, így a tehetségeseknek sem adatott meg a nagy áttörés, de a fővonal bandái is egy helyben topogtak, a második és harmadik vonal meg elkezdte beadni a kulcsot. A gondok tetézéseként megérkezett a grunge irányzat is, és azt sem szabad elfelejteni, hogy már a '80-as évek végén, de leginkább a '90-es évek elején kezdtek leválni a thrash metalról az újabb, még szélsőségesebb műfajok. Rövidesen egyre több, totál ismeretlen nevű zenekar kezdett feltűnni a színen, Obituary, Mayhem, Dismember, Massacre, Thorns, Autopsy, Bolt Thrower, Darkthrone, Grave stb., veszedelmes hangzással és rettenet károgással vagy halálhörgéssel betájolva az elkövetkező évek extrém metal irányvonalát. A thrash csillaga sajnos leáldozott.

 

 

 

 

 

 

 

Mélypont

A thrash zenekarok mindenféle stílusbeli kísérletezéssel, új ötletek kipróbálásával próbáltak a túlélésre hajtani, túlnyomórészt katasztrofális eredménnyel. Pl. a Kreator gótikus és indusztriális zenei elemekkel próbálkozott, a Destruction-ből eltávolították az alapító Marcel "Schmier" Schirmer-t, és úgy láttak neki a groteszk nu-metalos-popos-funkos "The Least Successful Human Cannonball" (1998) album elkészítésének, a "szent tehén" Metallica munkáit meg inkább nem is ekézem, mert az ultrák DDOS támadás alá fogják venni a weboldalt. Bukás bukás hátán + a műfaj verbális bántalmazása is mindennapossá vált. A legnagyobb tisztelet azoknak jár, akik a balsors ellenére próbáltak a felszínen maradni (pl. a Slayer mindig hű maradt a stílushoz), hiszen az ideálisnak mondható váltás csak keveseknek sikerült. Közéjük tartozott a New Orleans-i Exhorder, ők a "Slaughter In The Vatican" (1991) albumukon olyan groove-orientált thrasht mutattak be, amit aztán neo-thrash vagy groove metal néven a Pantera tökéletesített és tett igazán népszerűvé. Sajnos azonban a zenekarok többsége végleg leállt - erre a sorsra jutott egy évvel később az Exhorder is -, vagy más metal műfajokban keresett menedéket. A '90-es évek közepe a teljes hanyatlás időszakát hozta el, igaz, gyakorlatilag az egész metal műfajban a totális stagnálás periódusa köszöntött be. Némi extrém metal fellendülés az évtized közepén Svédországban mutatkozott, a göteborgi dallamos death metal zenekarok At The Gates (1990), In Flames (1990), Dark Tranquillity (1991) művei hoztak új hangokat, és annak ellenére, hogy dalaikban nem voltak könnyedén beazonosítható thrash jegyek, gyakorta hivatkoznak a korai thrash bandák munkáira az ösztönzés lényeges tényezőiként.

2000 utáni időszak és a jelenkor

Az ezredforduló környékén a death metal és a black metal lendülete is megtorpant, helyüket a fiatalos és tüzes groove/melodeath/metalcore irányzatok vették át, melyek NWOAHM (New Wave of American Heavy Metal, azaz az Amerikai Heavy Metal Új Hulláma) gyűjtőnév alatt kerültek helyzetbe. A Soulfly (1997), Chimaira (1998), Lamb Of God (1999), DevilDriver (2003), Trivium (1999) stb. bandák thrash/death/hardcore hatásokkal felvértezve tolták a metal műfaj újkori szekerét, és - rejtőzködve - az ilyen zenekarok muzsikáiban munkálkodtak tovább a thrash gének. A 2000-es évek elején-közepén némi mozgolódás támadt a tetszhalott állapotban lévő thrash színtéren is. Olyan csapatok tértek vissza, akik az elmúlt 5-10 évben inaktívak voltak, közéjük tartozott a Death Angel, a Nuclear Assault, a Heathen, a Mortal Sin, a Dark Angel, a Forbidden, az Onslaught stb., tíz év kihagyás után "Schmier" is visszament a Destruction-be, velük indult el a műfaj másodvirágzása. Mellettük - kitűnő albumokkal - teljesen új bandák is feltűntek, nem ritkán olyan fiatal zenészekkel, akik még nem is éltek amikor a stílus megszületett, mégis a nagy elődök nyomdokain haladtak öles léptekkel. Ekkor kezdte pályafutását az amerikai Gama Bomb (2002), a Fueled By Fire (2002), a Skeletonwitch (2003), a Warbringer (2004), a Havok (2004), a Lich King (2004), a Vektor (2004) és a Bonded By Blood (2005), a görög Suicidal Angels (2001), a spanyol Angelus Apatrida (2000), a brit Evile (1999-2004 között mint Metal Militia) és a Savage Messiah (2007), a norvég Blood Tsunami (2004), a brazil Violator (2002), a német Dust Bolt (2006), a svájci Battalion (2005), a svéd F.K.Ü. (1997) és a Kayser (2004), valamint az ausztrál 4Arm (2004) stb. Egy részük a jelenkor igényeihez igazított - black/death/prog metal elemekkel átszőtt - thrash hangzással, míg mások szigorúan a korabeli zenekarok megszólalását felelevenítve működnek, őket szokás retró- vagy old school thrash metal, azaz régisulis thrash metal bandáknak hívni. A crossover thrash is erőre kapott, a műfaj újkori követői közül a Municipal Waste (2001), vagy a Dr. Living Dead! (2007) keltett feltűnést, ők a Suicidal Tendencies nyomdokain haladtak tovább.

A cséplőmetal nagy öregjeinek többsége ha nehezen is, de átvészelte a legpusztítóbb időszakot, maguk mögött hagyták a kísérletezős/útkeresős jövevénymegoldásokat, visszakanyarodtak a gyökereikhez, és erőre kapva, minőségi anyagokkal örvendeztetik meg a thrash metal rajongótábort. Ebben a légkörben fogant a "Phantom Antichrist" és a "Gods Of Violence" a Kreator, a "Repentless" a Slayer, az "In War And Pieces" a Sodom, a "Blood In Blood Out" az Exodus, a "Dystopia" a Megadeth, az "Under Attack" a Destruction, a "Hardwired..." a Metallica, a "Dark Roots Of Earth" és a "Brotherhood Of The Snake" a Testament, a "White Devil Armory" és a "The Grinding Wheel" az Overkill, vagy a "Worship Music" és a "For All Kings" az Anthrax műhelyében.

A rajongók részéről érkező pozitív visszajelzések világossá tették, hogy a thrashnek igenis van létjogosultsága. Az idősebb bangerek örömteli múltidézésként, a fiatalabbak pedig új élményként élik meg a műfaj fellendülését.

***

A thrash hanyatlás-feltámadás... kerge-verses jegyzete... (eszperente thresh-rege)

Rendesen elemezve, s nem rejtegetve ezen beteg eseteket, kerek-perec el kell rebegnem eme kegyetlen keresetet:
Teljesen lehetetlen e helyzet, de szerelem helyett ezen zene-lemezek* kellemetlen, keserves rettenetek, szenvtelen szemetek lettek. Thresh, beteg deth, meg eretnek bleck zene keveredett, s teremtett lehetetlen helyzeteket, keltett eszeveszett ellenszenvet. Thresh zene megbetegedett, s egyre kevesebbeknek tetszett. Szeretete teljesen elveszett, s e trend szelleme nekem nem felelt meg! Thresh-nemzetek megremegtek, seggre estek, s rengeteget keseregtek. Teljesen kegyvesztett, menthetetlen szerzetek lettek. Eszeveszett belezde kerekedett, s menesztett menedzsereknek rettenetes veszte ez lett. Szerveket megrepesztve testeket szekerce verte, lemetszett fejek hevertek temetetlen, szerte. Tehetetlen felcserek keseregtek, mert e "lejtmenetben" rengetegen meggebedtek. Ez megy egy, meg egy sereg esztendeje. Hejj, de egyszerre remek szerencse kerekedett, mert eme eszes-neves thresh-mesteremberek megelevenedtek, begerjedve keresztet vetettek, s rengeteg fejben rendet teremtettek. Thresh elemeket rendszerekbe rendezgettek, delejes kezekkel szerkezeteket hevesen pengettek, s kerek zene-lemezekkel egyre kellemesebb perceket szereztek. De rengeteget! Ezzel egy sereg ember lelke lett nemesebb, mellesleg ezer*ezer lelkes thresher kedvence lett, s ezek lelkendezve, rengeteg bestseller lemezt vettek meg. Thresh eredet felelevenedett, s szerfelett fejlettebb lett. Rendellenes eseteket leteperte egy rendelet, s thresh zene szelleme fellegekbe emelkedett. Ezt elemezte eme esetlen mese, ezt festette remegve kezem jegye. Hehe! Kend/kegyed lemerevedett? Esetleg elszenderedett? Te nem szeretted gyermeteg jegyzetemet??? Ejjjhhh, ne keresd fel webhelyemet, s nyelveddel seperd fel fenekemet!!!

*Zene-lemezek
E megnevezett thresh lemezt este felteszed, reggelre megkedveled!

***

Mosh, headbang, stage diving, crowd surfing

A thrash elterjedésével együtt jött igazán szokásba a metal koncerteken mára már általánossá vált közönségreakció a headbang azaz a fejrázás, a stage diving vagyis a színpadmászás, a crowd surfing avagy a tömegszörfözés, és a mosh/moshing más néven slam dancing, magyarul a pogó. A hagyományos pogó egyébként a punkmozgalom anti-diszkó táncaként, a diszkó monotonsága ellen való lázadás formájaként a '70-es évek közepén tűnt fel. A moshingnek nevezett - és a mosh-pit örvénylésében kiteljesedő - őrült lökdösődés ismertté tételében nagy szerepe volt az Anthrax csapatnak, ők a New York-i hardcore punk színtér hatásaként hozták magukkal és tették közkinccsé a mosh "táncot". Az elnevezés származása egyébként eléggé bizonytalan, egyesek szerint Vinnie Stigma az Agnostic Front gitárosától származik, aki vérbeli New York-i "hardkórista" fiúként a "March Of Skin Heads" kezdőbetűiből alkotta meg a mosh-t. Mások a Bad Brains hardcore punk/reggae együttes zenészeit Darryl Jennifer-t és H.R.-t (Hunting Rod vagy Human Rights) nevezik meg kifundálókként, akik a jamaikai akcentussal kiejtett "mash" szó alapján - ami a "Mash Down Babylon" kifejezésből fakad, és amely a korrupt világrendszerrel és a feketék elnyomásával kapcsolatos rasztafariánus vallási ideájára utal - teremtették meg a mosh-t. Számos korai punk-tábor hivatkozott az ilyen típusú táncra thrash-ként, és a moshing kifejezés csak fokozatosan nyert jelentőséget a hardcore-metal-crossover áramlat formálódása során. A zenészek elmondása szerint még őket is meglepte a moshing erőszakossága, aminek törött orrok, feldagadt arcok és vérző szájak jelezték térhódítását. Ja, és hogy egy-egy moshing résztvevő mivel lett gazdagabb? Néhány repedt borda, meglazult fogak, és horzsolások a testen, de felejthetetlen élmények a fejben. A gyógyulás alatt pedig a kék-zöld-lila foltok számba vétele és büszke mutogatása a thrash-testvéreknek. A moshing fékevesztett tombolása csak valamivel később szelídült a ma ismert óvatosabb(?) formájára.

Albumborítók és logók

A albumok különleges borítóiról és a zenekarok névlogóiról is érdemes szót ejteni. Az albumborítók a legtöbb esetben valamilyen rémes, erőszakos cselekményt ábrázolnak. A grafikák egyedisége a rajzos megjelenésükből adódik, alaposan végigböngészve a borítókat, szinte el lehet veszni az ezernyi apró rajzrészletben. Népszerűek az élénk színeket felvonultató és a legkülönbözőbb vérontásokat ábrázoló, esetenként karikatúraszerű illusztrációk. A hőskorban a zenekarlogók sok esetben a csináld magad mozgalom jegyében készültek, ezek a hatások igen gyakran a jelenkor bandáinak jelképeiről is visszaköszönnek. Idővel a profi illusztrátorok is lehetőséget kaptak, az egyik leghíresebb művész Ed Repka kéznyomát számtalan thrash lemezborító dicséri. Olykor maguk a zenészek is kiélték rajzolós vágyaikat, a Megadeth mitikus kabalafiguráját Vic Rattlehead-et maga Dave Mustain vetette papírra (Vic-et később Ed Repka vette kezelésbe). A névlogók gyakorta tüskés vagy ék alakú betűkből állnak, tövisekké keskenyedő vonalvégekkel és határozott kontúrokkal súlyosbítva a borzongató összképet. (Néhány minta - katt a képre)

Klubok

A "klub évek" kiemelkedő fontosságúak voltak a feltörekvő thrash zenekarok életében, ismertté válásuk kulcsát jelentette egy-egy fellépés a nevesebb klubokban. Csak kevesek biztosítottak helyet a thrash hordák koncertjeihez, ezek közül páran igazi kult státuszt értek el az évek során. Ilyen volt a "Ruthie's Inn" Berkeley-ben, ami maga lett az Öböl-környéki thrash bandák Mekkája, vagy a "L'Amour" Brooklyn-ban, ami gyorsan az East Coast-i thrash zenekarok fellegvárává vált. Manhattan-ben a "CBGB" meg a "Roseland" klub, míg Frisco-ban a "The Fillmore", a "Keystone", a Kabuki Theatre", a "Stone", a "Warfield" és az "Old Waldorf" is megemlíthető, de Oakland-ben a "The Omni" és Palo Alto-ban a "Varsity Theatre" is igen rangos névnek számított a thrash-táborban.

Öltözködés

Az oldszkúl thrash viselet alapeleme a sztreccs- vagy csőnaci, azaz a nagyon szűk szárú - többnyire koptatott kivitelű és esetleg itt-ott szakadt - kék vagy fekete színű farmernadrág, alkalmanként tölténytáras bőrövvel a derékra fixálva. Ezt egészíti ki a tornacipő/edzőcipő, melyek közül bármilyen fajta jó (viseletesek előnyben!), de a legnépszerűbbek a magas szárú modellek, fehér vagy világos árnyalatban, kitűrt nyelvvel. A póló többnyire fekete színű és valamelyik zenekar logója/fotója díszíti. A ruházat éke a jelvényekkel és felvarrókkal kidekorált farmerdzseki, lehetőség szerint ujjatlan/letépett ujjú. Kedvelt még a fekete bőrkabát is az arra felöltött farmermellénnyel kiegészítve.

Thrash színterek

Bay Area thrash metal

A Bay Area thrash metal színtér gyökerei egészen 1980-ig, az Exodus zenekar megalakulásáig nyúlnak vissza. Mire a zenekar négy év múlva az első teljes hosszúságú albumát kiadta, öt különböző gitáros fordult meg a bandában, akik más-más csapatokban váltak a thrash kulcsfontosságú zenészeivé. 1982 őszén a San Francisco Battery Street 444 alatt található "Old Waldorf" klub esti programját az Exodus koncertje nyitotta meg az - akkor még relatíve ismeretlen - L.A.-ből áttelepült Metallica előtt. A Metallica egyébként 3-4 hetente átruccant Frisco-ba koncerteket adni, amire L.A. kedvezőtlen thrash miliőjében nemigen nyílt lehetősége. A thrash igazán '83-ban, nem sokkal a Metallica megérkezése után robbant.

Felpezsdült a klubélet és egyre több banda - Death Angel, Heathen, Forbidden, Testament stb. - indult be. Az új irányzat zenekarainak tömérdek fellépése volt, egymást váltották a helyi punkrock zenekarokkal, tehát a két műfaj - a New York-i színtér mellett - az Öböl-környéki klubokban is képes volt egymásra találni. Rövidesen megérkeztek az első albumok is, és a Bay-Area-i terület 15-20 bandából álló virágzó thrash metal színtérré fejlődött. A mozgalom tömegbázisa nőttön-nőtt, és a műfaj kis helyi ostromai csakhamar az egész világra kiterjedő offenzívába mentek át.

A Long Island-i születésű Joe Satriani multiinstrumentalista 1978-ban költözött Berkeley-be, hogy zenetanárként folytassa pályafutását. Habár a híres gitáros és gitároktató főként a blues-rock műfaj szakértője volt és kezdetben nem szakosodott a heavy metal zenére, számos tanítványa vált a Bay Area-i metal színtér gitáros géniuszává. Ilyen gitártanonc volt Kirk Hammett (Metallica/Exodus), Alex Skolnick (Testament), Phil Kettner (Lääz Rockit), Larry LaLonde (Possessed), Rick Hunolt (Exodus), Geoff Tyson (T-Ride) stb. A dolog odáig fajult, hogy a Possessed '87-es "The Eyes Of Horror" című középlemezének Satriani lett a producere.

A világ legkülönbözőbb részein kialakuló thrash szubkultúrák mindegyikének megvoltak a maga inspirációs forrásai és az ezekből alakot öltő specifikus stílusjegyei.

A Bay Area számos korai csapata kölcsönzött a NWOBHM és a punkrock sztenderdjeiből. Gary Holt az Exodus gitárvirtuóza a Tygers Of Pan Tang, a Diamond Head, a Budgie, az Angel Witch, az Iron Maiden, a Judas Priest, továbbá a Motörhead és a Venom zenekarokat említi legfőbb inspirációs forrásaiként. Hammett, Hetfield és Ulrich a Metallica-ból a Budgie, a Mercyful Fate és a Venom hatásai mellett a punk hullám olyan harcosainak munkáit, mint a Misfits, a Charged GBH, a Dead Kennedys és a Discharge, jelölik meg fontos motivációként. Ebből adódóan az első nagylemezek még szignifikáns módon tükrözték a korszak zenei hatásait, a "Kill Em All" (Metallica 1983) és a "Bonded By Blood" (Exodus 1985) jó példák erre. Más zenekarokat  - például Attitude Adjustment - inkább a hardcore punk vont a hatása alá, köszönhetően az Agnostic Front, a Minor Threat, a Bad Brains, a D.R.I., a Murphy's Law, vagy a kanadai D.O.A. műveinek. Az Attitude Adjustment stílusa a crossover thrash a későbbi grindcore műfaj egyik gyökerének számít, sok zenekarra volt hatással, köztük a vezető innovátor Napalm Death-re is (2004-es "Leaders Not Followers: Part 2" című feldolgozáslemezükkel tisztelegtek ötletadóik előtt).

Ausztrál thrash metal

Az ausztrál regionális thrash metal színtér a '80-as évek végén alakult ki. Habár nem tekinthető a thrash mozgalom olyan jelentős szeletének, mint a Bay Area-i vagy a Teuton thrash közösség, azért az ausztrál thrash metalnak is viszonylag nagyszámú követője akadt a tengerentúli piacokon, míg a helyi közösséget nehezebb volt meghódítaniuk. A '80-as évek legismertebb bandái a Mortal Sin és a Hobbs' Angel Of Death voltak.

Bizonytalan, hogy a thrash metal Ausztráliában hol és mikor indult el, de a legkorábbi feljegyzések egy Melbourne-i csapat 1982-es megalakulásáról szólnak. Ez volt a Heresy nevű ötösfogat, akik később Nothing Sacred-re módosították nevüket. Annak ellenére, hogy a Nothing Sacred tagjai nem nevezték magukat thrash zenekarnak, erőteljes thrash/speed elemekkel kevert NWOBHM jegyek voltak felismerhetők "Let Us Prey" című első és egyetlen nagylemezükön. A korong nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így esélyük sem volt kitörni az underground státuszból. A csapat a Nothing Sacred dolgai mellett egy másik zenei kísérletbe, az ex-Tyrus gitáros Peter Hobbs szólómunkájába, a Hobbs' Angel Of Death projektbe kezdett el besegíteni. '87-ben két demófelvétel, a "Virgin Metal Invasion From Down Under" és az "Angel Of Death", majd egy évvel később német kiadói (SPV/Steamhammer) segítséggel a névadó debütalbum a "Hobbs' Angel Of Death" is megérkezett, így váltak az európai stílusú thrash metal egyik első képviselőjévé Ausztráliában. A "Hobbs' Angel Of Death" talán az egyik legsúlyosabb ausztrál felvétel volt ez idő tájt, sátánista szövegeket és Venom/Sodom/Kreator-féle hangzást takart a nyolc dal. Olyan Melbourne-i bandák mint a Renegade vagy a Rampage, szintén adtak ki albumokat, de rövidke pályafutásuk miatt gyorsan a felejtés homályába vesztek.

Az 1985 és 1992 közötti időszak volt az Ausztrál thrash metal színtér csúcsidőszaka, csakúgy mint a világ egyéb régióiban. Az érdeklődés a helyi közönség részéről folyamatosan növekedett, és egyre több zenekar kapcsolódott be a thrash vérkeringésébe. A Sydney városában 1985-ben megalakult Mortal Sin rövid időn belül stabil rajongótábort hozott létre. '86-ban teljesen önfinanszírozó módon saját gyártásban három nap alatt rögzítették azt a nyolc dalt, amit a demókiadványukra szántak és ami végül a következő évben "Mayhemic Destruction" címmel mint debütáló nagylemez jelent meg. A album nagy érdeklődést keltett a világ thrash rajongóinak körében, és a zenekar hamar kiadói támogatást, az album meg nemzetközi terjesztést kapott. A nyers hangzású és korai Metallica-inspirációkat felmutató "Mayhemic Destruction"-t a "Metal Forces" brit rockmagazin a műfajban addig megjelent legjobb albumnak kiáltotta ki. Eduardo Rivadavia az Allmusic szakértő kritikusa szerint a nagylemez "felbolydulást okozott", és "annak idején kisebb thrash klasszikusnak volt tekinthető". A '92-ben bekövetkező feloszlásáig a Mortal Sin még két lemezt adott ki, "Face Of Despair" (1989) és "Every Dog Has It's Day" (1991), számtalan koncertet adott világszerte, Ausztráliában pedig a Metallica előzenekaraként lépett fel a "Damaged Justice" turné keretein belül.

Egy másik Sydney-ben összeállt banda a Slaughter Lord (1985) is jelentősnek mondható elismerést szerzett magának "Taste Of Blood" címet viselő demófelvételének megjelenése után. Sajnos a zenekar 1987-ben anélkül oszlott fel, hogy teljes hosszúságú albumot tudtak volna kiadni, de fennállásuk ideje alatt igazi kult státuszt vívtak ki maguknak a thrash színtéren. (A göteborgi dallamos death metal mozgalom vezérbandája az At The Gates, a '95-ös "Slaughter Of The Soul" albumának 2002-es újrakiadásán a Slaughter Lord "Legion" című dalát dolgozta fel bónusz-trekként.)

Ugyanúgy a Sydney-beli színtéren, korábbi Mortal Sin muzsikusok részvételével kelt életre az Addictive zenekar. Két elsőrangú albumot készítettek ("Pity Of Man" 1989, "Kick 'Em Hard" 1993) és a Mötörhead társaságában headlinerként léptek fel a Sydney-i "Hordern Pavilion"-ban megrendezett MetalFest nagykoncerten. Sajnos kiváló munkáik ellenére 1996-ban bekövetkező feloszlásukig csak minimális nemzetközi ismertséget sikerült szerezniük.

Természetesen más városokban is hódított a műfaj, Canberra-ban az Armoured Angel és az Alchemist demóival csendültek fel az első thrash hangok. Később mindkét zenekar más metal stílusban próbált szerencsét, az Armoured Angel a death metal, az Alchemist pedig a avantgárd / progresszív death metal műfajban folytatta pályafutását. A Brisbane-i Black Widow csapat, teátrális stílusú heavy metalt játszott Alice Cooper és a Motörhead nyomában haladva (pl. a színpadon hullasminkben - corpse paint - és páncélokban léptek fel). Később tag- és névcsere után Iron Lightning-ként folytatták, és dalaikban a Megadeth stílusához hasonló dallamosabb thrash hangzást mutattak be.

A '90-es években a grunge zenei stílus hódítása, valamint az olyan groove metal zenekarok megjelenése mint Vio-lence utód Machine Head és az egykor glam csapatként induló Pantera, megroppantotta az ausztrál thrash metal mozgalmat. A bandák többsége feloszlott, vagy újragondolta zenei irányvonalát. Az olyan új zenekarok mint a Segression és a Cryogenic, már thrash-színezetű groove metal hangzásukkal keltettek némi figyelmet.

Ugyanakkor több extrém hangzású zenekar kevert thrash elemeket saját black vagy death metal muzsikájába, és ez a folyamat a '80-as évek végén és a '90-es évek elején gyorsult fel igazán. Sydney-ben a Sadistik Exekution szerzett hírnevet kaotikus death metal stílusával és nihilista színpadi viselkedésével. A '93-ban Bestial Warlust névre átkeresztelt Melbourne-i Corpse Molestation is különleges, black/death metal keverék zenéjével került a köztudatba. A zenekar feloszlása után annak tagjai más bandákban - Abominator, Gospel Of The Horns és Deströyer 666 - folytatták a zúzást, melyekből később a Gospel Of The Horns és a Deströyer 666 lettek az ausztrál blackened thrash irányzat vezető képviselői.

'96 és '98 között a Mortal Sin csapata is újra összeállt, de csak egy középlemezre, a "Revolution Of The Mind" EP-re futotta erejükből. A Hobbs' Angel Of Death is tett egy kísérletet, de második albumuk az 1995-ös "Inheritance" nem tudta megismételni elődje eredményeit. Ennek oka az időközben megváltozott zenei közeg, valamint a nemzetközi terjesztés hiánya volt, a zenekar az album megjelenése után nem sokkal a földbe állt.

Az ezredforduló utáni ausztrál thrash metal színtér - miközben továbbra is underground egyik szereplője maradt -, a fellendülés jeleit kezdte mutatni. A 2002-től újra munkába álló Hobbs' Angel Of Death a következő évben korábbi demóiból adott ki válogatáslemezt, a banda nemzetközi turnékon vett részt, fellépett a Wacken Open Air fesztiválon, majd 2016-ban a "Heaven Bled" című nagylemezzel rukkolt ki. A Mortal Sin 2004-ben ismét újjáalakult, 2007-ben "An Absence Of Faith", 2011-ben "Psychology Of Death" címen készített új nagylemezeket (majd 2012-ben ismét feloszlatták magukat). Az elmúlt években pedig a Melbourne-i 4Arm, az In Malice's Wake és a Harlott, valamint a Canberra-i Hellbringer brigádok lemezei váltak nemzetközileg ismertté.

Teuton thrash metal

Németországban a Ruhr-vidék ipari-bányászati városrégiójában - az amerikaival párhuzamosan - egy másik virágzó underground szereplő, a teuton thrash metal közösség kelt életre. Az irányzat startja két zenekar nevéhez fűződik. Az egyik az 1982-ben megalapított Lörrach-i Knight Of Demon, a másik a női énekessel felvértezett '80-ban megalakult Aachen-i Holy Moses. A Knight Of Demon tagjai a banda nevét rövid idő belül megváltoztatták, és a világ mint Destruction ismerhette meg őket.

Velük majdhogynem párhuzamosan indult el a Sodom (1981 Gelsenkirchen), a Tankard (1983 Frankfurt, Vortex néven), és a Kreator (1982 Essen, Tormentor néven). Közülük a Sodom ekkor még zajos proto-black/speed metalt játszott és csak 1986 után nyergelt át a thrashre, a Tankard első demói punkos hatású muzsikák voltak nyers riffekkel és cuki kórusválaszokkal, a Kreator pedig csak 1985-ben állt elő első demófelvételeivel, addig nem igazán lehetett róluk tudni. Később annál inkább, ők váltak Teutónia első számú thrash zenekarává. A Destruction és a Sodom folyamatosan, de a Kreator is évekig a háromtagú felállást favorizálta, követve ezzel a Tank, Raven, Motörhead és Venom zenekarok felépítését.

Az európai thrash metal stílusa eltért az amerikaitól, a dalszerkezetek egyszerűbbek, de a hangzás nyersebb és vadabb volt. A Sodom és a Kreator első albumai - a Slayer-t leszámítva - a thrash legördögibb változataiként támadtak a világra. A NWOBHM hatásaiból gyakorlatilag semmi sem került a muzsikába, vagy csak elenyésző mértékben, ezzel szemben a dalok fő formuláját a Motörhead dühöngő gyors speedelése és a Venom rögeszmés kegyetlensége határozta meg. Őrjöngő és kaotikus ősi thrashtámadások voltak ezek, a nem túl jó hangminőség miatt nehezen kivehetőek zenei részletekkel, melyek eszeveszett dobmunkából, riasztóan rideg és felzaklató gitárhangzásból, meg hátborzongatóan gonosz, ráspolyos énekhangok fúziójából álltak. Abban az időben talán nehezen emészthetőek és nehezen befogadhatóak voltak ezek a fenomenális alkotások, hiszen az extrém metaltól szűz fülek még nem hallhattak ilyen - a zene révén közvetített - zsigeri gyűlöletet és irtóztatóan szélsőséges megszólalást. A még romlatlan hallgatóságnak olybá tűnhetett, hogy ebben az erőkoncentrátumban két-három dobos kalapál egyszerre, a gitárosok láncfűrészekkel játszanak a húrokon, énekes meg nincs, csak egy kiéheztetett farkashorda üvölt a háttérben, ráadásul az egész hangorkán valami rettenet mély dögkútból szól. Nem is fogyott belőlük olyan csillió példányszám, mint a Metallica albumaiból. Talán a Destruction és a Tankard kiadványai kisebb mértékben voltak radikálisak, de ádázkodtak ők is rendületlenül. Akkoriban bontogatta szárnyait a Hellhammer/Celtic Frost, a Bathory, a Possessed stb., műveik a thrash korongokkal karöltve az induló extrém metal irányzatok legfőbb katalizátorai lettek.

A teuton thrash metal mint fogalom az idő előrehaladtával térben is terjedni kezdett, és idővel a teljes német nyelvterület, tehát Ausztria és Svájc kicsi thrash színtereit is magába foglalta. Így lett a teuton mozgalom tagja az osztrák Ravenous (1988), vagy a szintén trióként szuperáló svájci Coroner (1983) is.

Az eurothrash zenei szadizmusa valószínűtlenül sok zenekart hívott életre, de a túlburjánzás virágaiból csak a legszerencsésebbek éltek túl egy-két lemezkiadásnál többet, a nagy többség max. pár demófelvételig jutott, és kevés kivételtől eltekintve ezen bandák a hanyatlás éveiben végképp le-, vagy felmorzsolódtak.

 

 

 

 

 

 

 

Brazil thrash metal

A '80-as évek elején-közepén amikor Amerikában és Európában olyan thrash zenekarok jelentek meg, mint a Metallica, a Slayer, a Destruction, vagy a Kreator, a Brazíliai mozgalom is ugyanazon két zenei tényező hatására indult növekedésnek: NWOBHM és hardcore. A brazil thrash metal színtér a '80-as években az amerikai és a német thrash metal mozgalmakkal együtt tört a csúcsra. Habár a brazil közösség nem olyan nagy, vagy jól ismert, mint az Bay Area-i és a teuton, de hangsúlyos szerepe volt a thrash metal és a death metal közötti szakadék áthidalásában, és részese volt az első black metal hullám elindításának is.

A brazil rock kiindulópontjaként a '60-as évek közepén fellángoló Jovem Guarda* mozgalom szolgált, ami később - sok más zenei stílus mellett -, a hard rock és a heavy metal felemelkedéséhez vezetett.

Ennek eredményeként 1982-ben jelenthetett meg a Brazília első heavy metal nagylemeze az észak-brazíliai Belém városából származó Stress (1977) zenekar tolmácsolásában. Az albumon nyolc, erőteljes thrash jegyekkel felvértezett speed metal dal volt hallható, némi tradicionális metal és hard rock hatással elegyítve. Roosevelt "Bala" Cavalcante a banda basszusgitáros/énekes tagjának álláspontja azóta is szembe megy azzal a hagyományos nézetettel, miszerint a Metallica volt az első thrash metal banda. Véleménye szerint saját zenekara a Stress a műfaj megteremtője, hiszen ugyanolyan gyors és kemény zenét játszottak mint a Metallica a "Kill 'Em All" albumán, de a Stress egy évvel korábban, '82-ben hozta ki névadó nagylemezét. São Paulo-ban a punk színtér is erőre kapott amikor 1978-ban a Restos de Nada megalakult, és a The Stooges meg az MC5 stílusát kombinálva kezdtek punkrock muzsikát játszani. Ez a két úttörő zenekar új színeket hozott Brazília zenei életébe, megteremtve ezzel a thrash műfaj kifejlődéséhez szükséges alapokat.

*Jovem Guarda
A "Jovem Guarda", azaz a "Fiatal Gárda" kulturális mozgalom a '60-as évek közepének zenei, viselkedésbeli és a divatforradalma volt Brazíliában. Leghíresebb képviselői, az énekes/zeneszerző Roberto Carlos, az énekesnő/dalszerző Erasmo Carlos, és az énekesnő Wanderléa voltak, akiket rajongóik bálványokként imádtak.

Az Európából és Amerikából érkező heavy metal és hardcore hatások folyományaként 1985-ben jelent meg hivatalosan az első thrash metal nagylemez az "Ultimatum", ami megosztott albumként a Dorsal Atlântica (1981) és a Metalmorphose (1983) zenekarok öt-öt számát tartalmazta. Ezek a Rio de Janeiro-i csapatok voltak a műfaj úttörői, de mellettük más bandák is kihozták első demófelvételeiket, pl. a Vulcano São Paulo-ban, vagy a Sepultura Belo Horizonte-ben.

Az elkövetkező években kibontakozó erőteljes brazil thrash mozgalom egészen a '90-es években végbemenő hanyatlásáig növelni tudta népszerűségét, sőt, a Sepultura ez idő alatt kiemelkedő nemzetközi sikereket ért el. A '90-es évek vészterhes időszaka - ahogy a világon mindenütt -, Brazíliában is a kísérletezésről, a túlélésről szólt. Az utolsó albumok, melyek még a régi thrash iskola hangzását követték a "Mass Illusion" a Korzus-tól (1991), a "Rotten Authorities" az Executer-től (1991), az "Arise" a Sepultura-tól (1991), és a "The Laws Of Scourge" a Sarcófago-tól. A zenekarok, hogy ne tűnjenek el a süllyesztőben, új műfaji elemeket adoptáltak műveikbe, és a később kiadott albumok már a grunge, a thrash, az alternatív-, a nu- és az ipari metal keverékhangzását hozták, ezeken felül páran teret engedtek a brazil zenei gyökerek érvényesülésének is. Különösen a Sepultura és az Overdose bandák elegyítették a thrasht a legkülönbözőbb törzsi zenei hangokkal és ritmusokkal. A Korzus a "KZS" című '95-ös albumát NYHC árnyalatokkal tette színesebbé, a Sarcófago '92-ben a "Crush, Kill, Destroy" középlemezén dobgépet vetett be, a The Mist és a Zero Vision indusztriális thrash hangzással próbálkozott, a Ratos De Porão egy ideig az alternatív megoldások felé kacsintgatott, de aztán visszatértek a hardcore punk befolyásolta hanghoz, a Dorsal Atlântica pedig egy különleges hardcore/crust zenei ötvözeten dolgozott. A '90-es évek közepén-végén a Scars, a Chakal, a Distraught és a Soulfly zenéjében volt először hallható a Machine Head és a Pantera-féle groove metalos irányultság.

Brazil regionális színterek

Belo Horizonte néhány igen szélsőséges bandának adott otthont, akik az európai extrém metal irányzat - pl. Sodom és Hellhammer - hatásaira reagálva nagyon nyers és rideg hangzást alakítottak ki. Itt a thrash morcosabb vetülete lett közkedvelt, közvetítői közül pedig páran még a német thrash zenekaroknál is szélsőségesebbek voltak. Olyan csapatok, mint a Sepultura, a Sarcófago és a Mutilator (1985) ezzel a zord akusztikával különleges atmoszférához, gonoszabb hangulathoz juttatták dalaikat, míg a rajongók egy csoportja szerint csak egyszerűen csak rosszabb hangminőséget tudtak produkálni európai fajtársainál. (Nem szabad elfelejteni, hogy a brazil mozgalomnak jóval szűkösebb anyagi forrásokkal álltak rendelkezésére, a műfaj zenészeik zöme elképesztően szegény családi háttérrel rendelkezett.) A Sarcófago tagjai az "I.N.R.I." című nagylemezük lélekölő melódiáival, és a hullasmink (corpse paint) egy korai formájának viselésével - a formálódó norvég színtér mellett - a black metal első stílusbeli és vizuális megjelenését voltak hivatottak szemléltetni. Érdekesség, hogy ez a kaotikus thrash/death mintákkal kidekorált black metal stílus mint war metal, vagy bestial black metal néven került a köztudatba, a másfajta kategórianevekkel is nyomatékosítva, hogy lényegi jellemvonásokban tér el a norvég black metal irányzattól. Ezek az elnevezések aztán az idők során elvesztek.

Rio de Janeiro zenekarai főként az európai hordák stílusát követték, a helyi thrash színtér formálásában az előzőekben említett Dorsal Atlântica mellett a Metralion (1986), az Agressor (1982), az Explicit Hate (1986), az Extermínio (1985) és a Taurus (1985) jutott nagyobb szerephez.

A São Paulo-i közösség néhány bandájának stílusa sokkal inkább a crossover - vagy ahogy ők nevezték az amerikai thrash-hez - állt közelebb, ezért a Ratos De Porão (1981), vagy a Lobotomia (1984) súlyos hardcore punk elemekből építette fel dalait. Az MX (1985), az Attomica (1985) és a Korzus (1983) inkább a Bay Area-i - a franc tudja hogy nevezték ők - vonal stílusát követték, az 1980-ban megalakult Vulcano kitörésére pedig a thrash/death/black mutációjú war metal extrémebb hangzása adott lehetőséget. Az ezredfordulót követően az újgenerációs zenekarok albumain a legkülönbözőbb hatások tűntek fel. Például a Slasher (2008) főként a Death Angel/Exodus nyomvonalán halad, a Beyond The Grave (1999) inkább a Slayer hangzását eleveníti fel - ráadásul a zenekari felállás is egyezik -, a csajtrió Nervosa (2010) zenéjében pedig a korai teuton thrash vérgőzös tombolása tör a felszínre.

***

Visszatekintve és összegezve, az egyik legklasszabb dolog ami történelme során a heavy metallal megesett, a punkkal való találkozása volt. Olyasféle építő jellegű seggberúgásként érkezett, ami megadta a kellő löketet az előrelépéshez. A metal képes volt magába olvasztani a punk nyersességét és intenzitását, emellett megtartotta kifinomult és technikás hozzáállását. Ez a pompás elegy pedig masszív alapokat teremtett a thrash kifejlődéséhez, közvetve pedig az egész heavy metal műfaj továbbfejlődéséhez.


 


Nagyon régen történt már... a szokásos Iron Maiden, AC/DC, Motörhead, Rainbow, Judas Priest, Black Sabbath stb. zenék hallgatása közben egyre erősödött bennem az érzés, hogy kellene valami durvább zene. Imádtam a vad dallamvágtákat, a tomboló riffeket és a csikorgó szólókat, de azokból akkor még viszonylag kevés volt. Tehát az járt a fejemben, kellene valami durvább zene. Kellene valami jóval durvább zene. Kellene valami nagyon nagyon durva zene! A megoldás néhány igen-igen sokszor átmásolt kölcsönkazetta, voltaképpen a valamivel korábban debütáló Metallica és Slayer-felvételek képében érkezett meg. Amikor először hallottam meg a hangfalakból előtörő muzsika zabolátlan erejét, csak hüledeztem, és azt mondtam magamban: Ez túl brutális, túl felfoghatatlan! (És, hogy mik nem gyűrűznek be nyugatról?) A Metallica volt a könnyebben befogadható, pedig a "Kill 'Em All" első hallásra borzasztóan reszelős és nyers volt, ráadásul olybá tűnt, hogy a kazettán valami stresszes tini énekel, de a vad hangzás és a hihetetlen tempó teljesen lenyűgözött. A Slayer meg a "Show No Mercy"-n mutatott olyat, ami szintén ámulatba ejtett, és ezt már a "Evil Has No Boundaries" első taktusainál éreztem. A gitárok a dalok sebességből adódóan még soha nem hallott "surrogó" hangot adtak, a dobjáték szintén nem semmi volt, de végig furcsán zakatolt meg pufogott, az énekes előadásmódja valami baromi idegesítő üvöltözés és rikács volt, a szólók meg annyira kaotikusak hangzottak, hogy úgy gondoltam a gitáros csak imprózott, és kizárt, hogy még egyszer el tudja játszani ugyanazt, ugyanúgy. Mindkét nagylemez annyira más és annyira idegen volt mindentől amit addig ismertem, hogy mindkettőt gyűlöltem és imádtam egyszerre. Ez volt az első néhány extrém metal szám amit életemben hallottam, és akkor még nem tudtam, de a "bevésődés" azonnal megtörtént és egy egész életre szólt. Azóta már sok víz lefolyt a wc-n (a Dunán), irányzatok jöttek-mentek, kedvencek tűntek fel és el, de a THRASH METAL örökre beette magát a bőröm alá, mondhatni a génjeimmel egyesült. Évekkel később, amikor egy barátnőjelölt az első randin kérdezte hogy hová megyünk, én csak annyit feleltem: az új Szléjer-kazettáért a Chaos-ba! Hááát, azóta már ő a párom. Pedig ha sejtette volna mi vár rá! Sejthette volna!!! Szóval, ez a thrash metal nem különösebben kifinomult, és nem igazán dallamos, és még csak nem is hiperváltozatos (csak a maga módján), de a sok ezer imádott metalnóta között, ha felhangzik egy thrash muzsika, akkor nálam a vér az agyba tolul, a kéz ökölbe szorul, a fej headbangel, a szív meg hevesen ver... és úgy érzem újra az a kiskamasz vagyok, akit először sokkoltak le a thrash dalok! A száj fülig ér, a lélek újra él, a szem körbefordul, a fogsor megcsikordul, a szőr égnek áll, a láb meg ritmusra jár... A nej meg beletörődve és megbocsájtóan (a gyógyszeremmel a kezében) előttem áll! Na, eztet mostan befejezem, és csak remélni tudom, hogy hozzám hasonlóan sok rockertársamnak volt/van része a thrash metallal kapcsolatos örömteli élményekben!

Értékelés: 
Átlag: 4.6 (11 szavazat)