A heavy metal elterjedése (1970-es évek)

Az Atlanti-óceán túlpartján a Grand Funk Railroad volt az irányadó együttes, mely a Rolling Stone enciklopédia szerint "a kereskedelmileg legsikeresebb amerikai heavy metal együttes volt 1970-től egészen 1976-os feloszlásukig, akik a hetvenes évek sikerreceptjét, a folyamatos turnézást meghonosították". Az Egyesült Államokban olyan együtteseket azonosítanak a metal felemelkedésével, mint a Dust (első nagylemezük 1971-es), a Blue Öyster Cult (1972) és a KISS (1974). Nyugat-Németországban a Scorpions 1972-ben debütált a "Lonesome Crow" című albummal. Ritchie Blackmore, aki a Deep Purple 1972-es "Machine Head" című lemezén emelkedett virtuóz szólógitárossá, 1975-ben kilépett a együttesből, hogy megalapítsa a Rainbow-t. Ezek az együttesek szintén állandó turnézással és egyre gondosabban kidolgozott színpadi show segítségével építették ki közönségbázisukat.

Ahogy korábban írtuk, vannak tulajdonságok, amelyek alapján e korszaknak az együtteseiről el tudjuk dönteni, hogy valóban a heavy metalt vagy egyszerűen a hard rock stílust képviselik. Azok, akik közelebb állnak a műfaj bluesgyökereihez vagy nagyobb hangsúlyt fektetnek a dallamra, ők általában az utóbbi címkét kapják. Az AC/DC, akik 1975-ben debütáltak hazájukban Ausztráliában a "High Voltage" albummal, kiváló példa erre. Clinton Walker rocktörténész így ír róluk: "a hetvenes években heavy metal zenekarnak nevezni az AC/DC-t ugyanolyan helytelen volt, mint manapság... Ők egy rock 'n' roll együttes, akik éppenséggel elég kemények a metal számára is." A kérdés nemcsak a definíciók tartalmának változásáról szól, hanem arról is, hogy különbség van zenei stílus és rajongótábor között. Ian Christe ezzel magyarázza, hogyan válhatott az AC/DC "rengeteg hard rock rajongó számára a heavy metal kárhozat felé vezető első lépcsőfokká".

A Black Sabbath után a brit Judas Priest lett a másik nagy példakép, akik a "Rocka Rolla" albummal 1974-ben debütáltak. Christe véleménye szerint: "a Black Sabbath közönségének csak az maradt, hogy hasonló hangzású csapatok között guberáljon..." Az 1970-es évek közepére a heavy metal ismertetőjegyei már foszladozóban voltak. Nyomokban fordult elő a Thin Lizzy szeszélyes basszus- és komplex ikergitár-témáiban, Alice Cooper színpadi drámaiságában, a Queen sistergő gitárjátékában és feltűnő vokális megoldásaiban, és a Rainbow egyedi középkori témáiban… A Judas Priest pedig megérkezett, hogy egyesítse és megerősítse ezeket a különálló fontos részleteket a hard rock szónikus palettájáról. A heavy metal első ízben érett igazi műfajjá.

Habár a Judas Priest lemezei egészen 1980-ig nem kerültek be az amerikai eladási listán a Top 40-be, sokak számára mégis ők jelentették a Black Sabbath utáni korszakban a definitív heavy metal zenekart. Az ikergitáros riffeléssel és szólókkal, a szélvész tempóval, a bluesmentes, jóval fémesebb hangzással nagy hatással voltak a későbbi csapatokra. Miközben a heavy metal népszerűsége egyre nőtt, a legtöbb kritikus nem tudta elfogadni ezt a fajta zenét. Kifogásolták, hogy a metal is alkalmazni kezdte a szemfényvesztő látványosságokat és más kereskedelmi fogásokat, de leginkább a semmitmondónak tartott zenét és dalszövegeket érték támadások. Robert Christgau neves kritikus az 1970-es évek elején így írt egy Black Sabbath album ismertetőjében: "unalmas és ostoba... sötétagyú, erkölcstelen népszerűséghajhászás".

Értékelés: 
Átlag: 5 (2 szavazat)